Nem akarom én fikázni a fikázást, kedves Szűcs Gyula, hiszen önmagában tiszteletre és egyben irigylésre méltó, hogy interjút készíthetett Eric Idle-lel, az előadás előtti napokban. Viszont szar volt szembesülni vele, hogy úgy történt, ahogy sejtettem s egyben tartottam is tőle, hogy valami ilyesmi "értékelésre" számíthatok majd ma az Indexen.

Ki vitatná, aki valamelyest is ismeri a munkásságukat, hogy a Monty Python minden idők legzseniálisabb alkotócsoportja, akik nem csupán az unásig fanyarnak és nehezen érthetőnek mondott úgynevezett "angol humor", képviselőiként, hanem az ihletettség, az eredetiség, de legfőképpen - hasonlóan Kurt Vonneguthoz - a művészetük által kiváltott "ezért és ennyiben van értelme annak, hogy kialakult az emberi faj" érzés megtestesítőiként már akkor is visszavonhatatlanul beírták magukat az egész kibaszott Univerzum történetébe, ha utólag az derülne ki róluk, hogy végül összevesztek, és külön-külön is egyenként megtagadták volna közös tevékenységüket.

Hát persze, hogy ilyen zsenialitást sem utánozni, sem fordítani, sem interpretálni nem lehet ama kockázat nélkül, hogy az ember esetlennek, félresikerült epigonnak, rossz ripacsnak tűnjék, vagy annak érezze magát. (Pláne, ha sasszemű és vájt fülű kritikusok akkor is annak neveznének, ha történetesen nem lenne igazuk.) Nagy kockázat, sőt majdnem biztos kudarc, épp ezért nagy elhivatottság és annál nagyobb művészi alázat kell hozzá.

Ennyi erővel ne játsszon senki Bach-ot, mert hogy jön ahhoz bárki is, hogy a Mester után a mocskos ujjaival ugyanabban a sorrendben illesse a billentyűket. És senki ne énekeljen magyarul gregoriánt, ne dolgozzon fel népdalt, stb. Van, aki így is gondolja. Szíve joga.

Tény, hogy nem telt meg a sportaréna. Sajnálhatja, aki nem jött el. De maguk az alkotók - a zeneszerző John Du Prez és Eric Idle - nem érezték kínosnak, hogy ott legyenek, és részt is vegyenek az előadásban. Eric Idle láthatóan tényleg jól szórakozott, és nem csupán szerepet játszott.

Számomra ő akkora csillag, hogy amikor megláttam a színpadon, először Bob Dylan-t parodizálva, majd a legvégén saját hangján énekelve, hogy azután a magyar közönség - az egyébként szerintem igazán jól sikerült magyarítás helyett - már az eredeti angol refrénnel feleljen, szóval ezekben a pillanatokban többszörösen kárpótolva éreztem magam azzal az ismerősömmel szemben, aki pár éve tetemes pénzért Párizsba utazott Rolling Stones koncertre, és elmesélte, milyen az, közelről látni ezeket az "isteneket".

Az, hogy a többi Monty Python tag helyett "be kellett érnünk" a Monty Python magyarországi nagykövetével, Galla Miklóssal, öt bitang jó hangú és tehetséges szólistával, egy láthatóan lelkes és tisztán megszólaló száztagú kórussal, és a nyolcvan fős Dohnányi Zenekarral, hát bocs. Na mondjuk én könnyen beszélek, mert már januárban megvettem a jegyeket az első sorba. Ám nem zárható ki a lehetősége annak sem, hogy csak azért volt számomra ez az este egy nagyon-nagyon vicces, vidám, tartalmas és könnyesre röhögős nyárkezdet, mert prosztó és igénytelen vagyok. Vagy csak egy nagyon haszontalan magyar evangélikus lelkész. Elvégre nem lehet mindenki Szűcs Gyula.