32 éve láttam először. Az első szereposztással a Madách Színházban. Épp pünkösdhétfő volt. A nővérem szerezte a jegyet, ő hívott el. Miután kijöttünk, legalább fél óráig nem tudtam megszólalni. Most néztem újra. Nagyon hasonló élmény. Romhányi József szövegfordítása, Szirtes Tamás rendezése, a színpadkép, a zene. Elgondolkodtam, hogy több olyan művész is játszott most, akik a bemutató évében még meg sem születtek, vagy kicsi gyerekek voltak, mint a feleségem is, akivel most együtt néztük. A zenéről tudtam hogy jó. Amúgy is szeretem Webbert. A tánc akrobatikus, minden tiszteletem érte az összes művésznek és aki tanította őket. És voltak szép hangok is. Meg szép popók. És persze a metafizikai áthallás most is ütött, mint annak idején. Jó volt látni, hogy a korábbi szereplők egyes gesztusai kellemesen hatottak a mostaniak játékára. Önmagában már az nagy dolog, hogy egy darab harminckét éve folyamatosan színen van, alig lehet rá jegyet kapni, és telt házas előadások követik egymást.