Jóságos lelkedet adtad, hogy értelmessé tegye őket. (Neh 9, 20a)

A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek. (Jn 14, 26)

Ismert jelenség akár családban, akár más kisebb közösségben, hogy vannak közös emlékek, események, amelyeket időről időre felemlegetnek. Sajnos ezek többnyire sérelmekkel kapcsolatosak, amelyeket újra meg újra felhánytorgatnak, és már szinte mindenki betéve tudja a szófordulatokat.

Lehet ennek az ismétlésnek azonban egy jó változata is. Az, amit Izrael népe esetében látunk, miszerint nemzedékről nemzedékre hagyományozni kell, hogy Isten mi minden jót tett elődeikkel. És mindezt úgy megélni, mintha csak velük magukkal történt volna meg. Nagyon sokszor és sok helyen olvassuk az Ószövetségben, hogyan hozta ki Isten az ő népét Egyiptomból a szolgaság házából, hogyan választotta ketté előttük a Vörös tengert, hogyan vezette őket a pusztában negyven éven át, és hogyan gondoskodott róluk a sziklából fakasztott vízzel meg az égi mannával, stb.

Érdekes és elgondolkodtató dolog a lélek és az értelem fogalma és ezek egymáshoz való viszonya. Ha az ismeretekre gondolunk, akkor elsőként egy tanulási folyamat jelenik meg előttünk. Az újszülött csecsemő még szinte semmire nem képes. Teljes mértékben ki van szolgáltatva a róla gondoskodó szüleinek. Rá kell tenni az emlőre, mert benne még annyi vele született képesség sincsen, mint az állatok kölykeiben, akik ösztönösen keresik a táplálék forrását.

És ez máris egy elgondolkodtató kérdés: ha megfigyeljük az állatok viselkedését, akkor azt kell látnunk, hogy mozdulataik többsége nem utánzás által elsajátított, hanem nagy valószínűséggel a velük született ösztöneik által meghatározottak. Egy házi macska ugyanazokkal a mozdulatokkal mosdik, vakaródzik a világ bármely részén, és akkor is, ha történetesen fogságban nőtt fel, és pici korától fogva egy szerető ember, mint gazda gondoskodott róla.

Extrém kivételek persze létezhetnek. Bizonyára nem vagyok egyedül, aki láttam azt a facebook-on terjesztett videó részletet, amelyen egy csirke, a körülötte lévő kacsák mozgását, testtartását, totyogását utánozta. Afféle Maugli. De ez azért nagyon nagyon ritka.

Bármilyen meglepő, nagyon valószínű, hogy az ember is sokkal többet hoz magával születésétől, sőt fogantatásától fogva, mint gondolnánk. Nemrég került elénk többször is Salamon király története, aki Istentől, neki engedelmes szívet kért, hogy tudja jól kormányozni az ő népét. Már maga a kérés minősége és tartalma is elárulja, hogy hozott magával valamit.

Albert Einstein bizonyára zseninek született. Amit azonban a tudományban alkotott, ahhoz rengeteget kellett tanulnia, kísérleteznie és tapasztalnia is. Értelme azonban alkalmas volt arra, hogy a tapasztalatokat és megszerzett ismereteket megfelelően kódolja és illessze össze.

Van, aki nem látja fától az erdőt, és van olyan is, aki még a sötétben, vagy a ködben is jobban tájékozódik, mint mások fényes napvilágnál. Nem vagyunk egyformák. De biztosan mindannyian hozunk magunkkal valamit. És aztán a tanulási folyamatok eredményeképpen ki így, ki úgy, képes azt hasznosítani.

Ismétlés a tudás anyja – idéztem valamelyik nap a latin eredetű mondást. Izrael fiai nemzedékről nemzedékre ismételgették az atyáik által rájuk hagyományozott történelmi tényeket. Nem sérelmeket hánytorgattak fel, hanem hálára indító tapasztalatokat, amelyek során Isten megmutatta hozzájuk való jóságát, valódi természetét.

Az a Jézus, aki mindezt elszenvedte értünk, megígérte tanítványainak, hogy elküldi a Pártfogót, a Szentlelket, aki olyan ismeretekre is képessé teszi őket, amelyeket se nem hoztunk magunkkal fogantatásunktól, se nem tanulhatunk meg iskolákban, könyvekből, sőt még a legjobb mesterektől sem, és rengeteg gyakorlással és szorgalommal sem elsajátíthatók.

Összegezve tehát: embernek születünk, és nem üres lappal, hanem adottságokkal jövünk a világra. Nagyon nem mindegy az sem, hogy ezeket a velünk született adottságainkat és természetünket milyen körülmények között csiszoljuk, milyen mintákat lesünk el a környezetünkből, milyen iskolákban, milyen mesterektől és milyen könyvekből tanulunk.

Végül mégis egy olyan tényező lesz a legmeghatározóbb a személyiségünk, az életünk, a jövőnk és a távlati reményeink tekintetében, amely az eddigieket teljesen képes felülírni és megújítani. Elvégre az Örökkévaló és Mindenható Isten kezében van a sorsunk, aki nem csak megteremtett minket, hanem velünk született ösztönökkel és adottságokkal is felruházott. Sőt, megadta a lehetőséget arra, hogy különféle pályákon, iskolákban, könyvek, mesterek és tapasztalatok által képezzük magunkat.

És azt is megadta ezeken felül, hogy megismerjük a legmélyebb titkot, amelyet nem fedezhetnénk fel semmiféle velünk született vagy szorgalommal és kitartással kifejlesztett képességekkel: a szabadságot és az örök életet.

Testvéreim az állatok, rokonaim a gépek, egy húron pendülünk a növényekkel és az égi testekkel. Fejlődünk, tanulunk, tanítjuk egymást. Sokféle tudás, és mind fontos és értékes. És mind az enyém lehet. Egyikről sem mondanék le. Főleg erről a legutolsóról, akiről Jézus beszél. Amelyik minden tudást és tudatlanságot képes felülírni. Erről a Pártfogó tűzről. Aki kiáradt Pünkösdkor. Aki tényleg értelmessé tesz. És megtanít minden fontosra. És eszembe juttat mindent.

„Húzzad prímás, betyár a kedvem, Sarkantyú peng, a szoknya lebben, Perdülj, fordulj karomba párom, Ezt a csuda csárdást rogyásig járom.”