Napi bátorítás 26.
evangélikus bibliaolvasó Útmutató 2021. május 4-5.
Nyitás van. Vasárnap újra négy helyen tartottunk templomi istentiszteletet. Hétfőtől a szeretetotthonban is személyes részvétellel tartunk reggelenként áhítatot. Az újra találkozás öröme mellett ez azzal is járt, hogy kevesebb időm volt a napi Útmutató igékről blogolni. Meg is fordult a fejemben: vajon hiányozni fog ez egyáltalán valakinek? Ma reggel egy messenger üzenet várt ezzel a szöveggel:
Hol vannak a biztató szavak?
Megörültem, mert ezek szerint van, aki számított rá, tehát van értelme csinálni. Számomra ezzel mára meg is volt a napi bátorítás. Mivel azonban kimaradt néhány nap, érdemes felidézni az egyik tegnapi Útmutató igét, hiszen ez önmagában is, minden magyarázat nélkül egy nagy biztatás:
„Amikor kiáltottam, meghallgattál engem, bátorítottál, lelkembe erőt öntöttél.” (Zsolt 138, 3) Az Útmutató nem olyan, mint a horoszkóp, ami mindig csak egy adott napra szán valami homályos, haszontalan, ráadásul lélekre káros butaságot. Isten szavának érvénye, ereje örök. Sőt, az egyetlen örök. A zsoltáríró által megfogalmazott imádság olyan egyetemes, bármikor felidézhető emberi tapasztalatot ír le, amely a miénk is lehet. Ma is, sőt holnap is.
Nézzük azért a mai ószövetségi igét is: „Nagy hatalmammal és kinyújtott karommal én alkottam meg a földet meg az embereket és az állatokat, amelyek a földön élnek, és annak adom, akinek jónak látom.” (Jer 27, 5)
Érthető módon, minden nép megmagyarázhatatlan sorstragédiaként éli meg az idegen megszállást. Egy olyan vallási közösség, mint az egyház, vagy az ószövetségi Izrael népe ráadásul Isten ellenes szörnyűséget is lát benne. Jeremiás nagyon megbotránkoztató dolgot mondott tehát azzal, amikor Isten szavaként jelentette ki: „Most szolgámnak, Nebukadneccar babilóniai királynak a kezébe adom mindezeket az országokat.”
A „babiloni fogság” nemcsak a maga tényleges történelmi valójában, hanem átvitt értelemben, paradigmaként a keresztyén teológusok, így Luther számára is egyfajta nyomorúságos állapotot fejez ki, amelynek megszüntetésén fáradozni Istennek tetsző dolog. Furcsa is a Mindenható akarataként tekinteni ilyen kataklizmára.
Pedig Jeremiás szájából igenis, érvénye volt annak a kijelentésnek, hogy egy ókori pogány birodalom nagy hatalmú és rettegett uralkodóját Isten a saját szolgájának nevez. Miért? Mert eszközül használta őt arra, hogy tőle elpártolt, őt már csak üres szavakkal tisztelő, de akaratának szinte mindenben ellenszegülő népét megbüntesse.
Ja, ha csak úgy nem.
Ennek ismeretében viszont még inkább sovány üzenet lenne mára, ha csupán azt vonnánk le tanulságként ebből, hogy bármilyen politikai helyzetre vállat vonva ennyit kellene mondanunk keresztyénként: „most ez van, hát ezt kell elfogadni”. Mert ha például megtörténhetne valaha az a képtelenség, hogy magukat istenfélőnek és kereszténynek nevező hivatalnokok elkerítenék maguknak a fél Balatont, elhordatnák a fél tihanyi hegyet, tarra vágatnának évszázados erdőket azért, hogy luxusvillát, lakóparkot, vagy gyárat építtessenek a fák helyére; a törvényesség látszatával kisajátítanák maguknak az egyetemeket, a közoktatást és az egészségügyi ellátást; a különféle világnézetű és ízlésű emberek által befizetett adókból, magukat reneszánsz főuraknak képzelve, a saját szájuk íze szerint mecénáskodnának, és juttatnának közpénzekből bőkezű támogatást a nekik hízelgő papoknak, művészeknek, tudósoknak, míg akadályokat gördítenének nekik nem tetsző tudományos kutatások, vállalkozások, népjóléti szolgálatok és művészeti tevékenységek elé; szögesdróttal keríttetnének be és kedvük szerint modernizálhatnának kényelmük érdekében műemléki védettségű kastélyokat és hozzájuk tartozó több hektáros parkokat, miközben ezrek éheznének és fagyoskodnának a nagyvárosok utcáin, vagy nyomorúságos faluvégi kunyhókban, és még az elhullott száraz ágakból sem gyűjthetnének maguknak némi tüzelőt anélkül, hogy rendőrt ne hívnának rájuk, és ezt a hívő keresztyének mind-mind az Úr tökéletes akaratának beteljesedéseként ünnepelnék, akkor valamit nagyon félreértenének. Ilyen képtelenség azonban nem történhet meg. Nem véletlenül választották mára az Útmutató szerkesztői a jeremiási prófécia mellé Jézusnak a hegyi beszédből vett mondatát: „Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.” (Mt 5, 5)
