Boldog nép az, amely tud neked ujjongani, amely orcád világosságában járhat, Uram! (Zsolt 89, 19)

Éljetek úgy, mint a világosság gyermekei. A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság és egyenesség. (Ef 5, 8b-9)

Tegnap, a csütörtök esti élő bejelentkezős elmélkedésem végén elmondtam az „Ároni áldást”, amelynek egyik mondata így hangzik: „Világosítsa meg az Úr az ő szent arcát rajtad és könyörüljön rajtad”. Van olyan fordítás is, amelyben a „ragyogtassa rád az ő orcáját” szerepel. Eszünkbe juthat Mózes, aki miután lejött a hegyről, ahol az Úrral beszélt, olyan fényesen ragyogott az arca, hogy el kellett takarni. A fény régtől fogva a jónak, az igaznak, a nemesnek, az életnek a megfelelője. Szemben a sötétséggel vagy a homállyal. Világosban magabiztosan tájékozódunk és gyönyörködünk minden szépségben, míg a homályban és sötétben félünk, tapogatózunk. Maga a teremtés is azzal kezdődik, hogy a káosz, a mélység és sötétség felett egyszer csak megszólal az Örökkévaló szava: „Legyen világosság!” Jézus egyik gyakran idézett „én vagyok” mondása is a világosságra vonatkozik. Sőt, ez az a kijelentés, amit a tanítványokra is alkalmaz. Nem mondja, hogy bármelyikük is az élet mennyből alászállott kenyere volna, sem „jó pásztor”, vagy a juhok ajtaja. Egyikük sem lesz út, igazság és élet, egyikük sem lesz maga a feltámadás. De azt igenis mondja nekik, hogy „ti vagytok a világ világossága”. Egy apostoli levélben pedig kifejezetten hangsúlyosan szólal meg a gondolat, hogy Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség, sem fénynek és árnyéknak váltakozása. Ezért nem érdemes alternatív viszonyba állítani a keleti Jin-Jang szimbólumot a keresztyén tanítással. Ebben a világban valóban egyensúlyban van a fény és sötét. Szükségünk van éjszakára, csakúgy mint nappalra. És szépen fejezi ki ez a jel, hogy minden világosságban van egy pici pontnyi sötét és fordítva. Az éjszaka lehetőséget ad a pihenésre. Persze az is igaz, hogy van, aki a sötétség leple alatt gonosz terveket sző és hajt végre. Viszont arról sem szabad megfeledkezni, hogy a világosságnak is van egy ellentmondásos értelmezése. Ennek a nyomai már az Ószövetségben megtalálhatók, és a kánonon kívüli apokaliptikus irodalomban valóságos tanrendszerek épültek arra, hogy a gonosz, a sátán, az ördög eredetileg nem más volt, mint a legfényesebb főangyal, aki elbizakodottan fellázadt az egyetlen Isten ellen, ezért bukott el, és ragadott magával még sok más mennyei lényt. Ezekre a szövegekre néhány helyen az Újszövetségben is találunk utalást. Ehhez képest egy egészen meseszerű történet formájában ismerjük magát a bűnbe esést, ahol ráadásul egy szerencsétlen hüllőre sütjük rá a fő gonosz bélyegét. Hogy miért is vált ellentmondásos találgatások tárgyává a világosság megítélése, ennek nagyon összetett okai vannak. Az egyik felelőssé tehető kánoni szöveg Ézsaiás könyvének egy mondata, ahol Babilon bukásán gúnyolódik a próféta: „Jaj, leestél az égről, fényes hajnalcsillag!” Ezt fordította latinra Hieronymus ezekkel a szavakkal: „Quomodo cecidisti de caelo lucifer” (Ézs 14, 12)

http://www.szentkeresztplebania.hu/images/Szent_Jeromos_1.jpg

Mivel ez a fordítás, a Vulgata volt évszázadokon keresztül az egyházban használt hivatalos szöveg, valami módon ez is hozzájárulhatott, hogy az alvilág urának, a gonoszság szülőatyjának, az embergyilkos ősszörnynek egyik megnevezése legyen Lucifer. Mindannak ellenére, hogy például latin nyelvű himnuszokban, amelyeket nem csak szerzetesek énekeltek rendszeresen, a Lucifer megnevezést magára Jézusra alkalmazva is megtaláljuk, mint aki az igazi világosság hordozója. Jézus tehát az Igazi fény, de úgy tűnik, hogy van hamis fény is. Ha szembe világít a sötétben, elvakít. Ha tévútra vezet, akkor vesztünkre tör. A világosság álruhájában jelenik meg, de valójában el akar pusztítani. Hasonló ez a tűzhöz. A Szentlélek lángja életre kelt és hitre vezet, de a pokol tüze gyötör és büntet. Nem vagyunk hát könnyű helyzetben. Ezek szerint megtörténhet, hogy amikor valami annyira tiszta és világos számunkra, valójában egy cinikus és sötét ármánykodás áldozatává váltunk? Jó példa erre a Felvilágosodáshoz való viszony. Voltaire, Rousseau és sok tudós társuk az egyház által uralt világgal, a nem teljesen alaptalanul sötétnek nevezett középkor szemléletével szemben a józan ész, a tiszta emberi értelem forradalmát vívta. A mai napig sok egyházi ember mégis épp ebben látja az életellenes, lélekvesztő szekularizáció fő okát, az európai civilizáció és kultúra visszafordíthatatlan hanyatlásának kezdetét. Tegyen igazságot valaki, ha tud. Hiszen a sokféle mesterséges fényforrás idején, amikor szinte egybemosódik nappal és éjszaka, néha megtévesztheti még a legfelkészültebb és legkipróbáltabb bölcset is a hazug világ hazug világossága. És sajnos ennek a hazug világnak integráns része a hazug egyház is. Ilyen szorongással élni viszont képtelenség. Kell, hogy legyen megoldás. Sok ember világnézetét, hitét meghatározza egyfajta dualizmus. Mintha két nagy hatalmú szellemi lény küzdene a lelkükért. Egy gonosz és egy jó. És a belső bizonytalanság azt eredményezi, hogy szinte többet foglalkoznak az ördöggel, mint Istennel. Sőt, az Istenben való hitüket is inkább a gonosztól és a kárhozattól való félelem befolyásolja, mintsem az Örökkévaló iránti szeretet. Döntsük el, hogy kivel vagyunk, és onnantól csak vele foglalkozzunk. Ez egy nagyon buta mondat volt, de ebben a kontextusban mégis igaz. Nekem nem az ellenségemmel van dolgom, hanem azzal, akinek az életemet köszönhetem, és aki megmentett engem. Nekünk, magyaroknak különösen is nagy kincs Madách fő műve. Merem mondani, hogy a világirodalom hasonló témájú munkáihoz képest is kiemelkedő. Különösen is Lucifer alakjának megformálását illetően. Madách Luciferje egyértelműen más mint az ős-gonosz, az emberi lelket elveszteni akaró sötét erő. Egy kedves, cinikus, csipkelődő mesefigura, aki a képzeletünkben néha kérlelhetetlen, szigorú és humortalan öregemberként megjelenő Isten ironikus alteregója. Bár nagyon hálás vagyok Az ember tragédiájáért, mégis azt mondom, ha jól olvasnánk a Bibliát, akkor nem szorulnánk rá Madách korrekciójára a torz istenképünkkel szemben.

https://www.imadkozzunk.hu/wp-content/uploads/2017/05/davidkiraly-476x264.jpg

Elég, ha a mai zsoltárversre tekintünk. Egy olyan imádságból való ez a mondat, amelyik nyíltan leteszi a garast Dávid és dinasztiája mellett. Csak néhány kiragadott mondat a zsoltárból: „Szövetséget kötöttem választottammal, megesküdtem szolgámnak, Dávidnak: Örökre fenntartom utódaidat, nemzedékről nemzedékre építem trónodat!”, „Megtaláltam szolgámat, Dávidot, szent olajommal fölkentem őt. Kezem állandóan vele lesz, karom erőssé teszi őt”. Kicsoda ez a Dávid, aki ennyire nagyszerű, ennyire csodálatos, hogy Isten gyönyörködik benne, és visszavonhatatlan ígéretekkel halmozza el? Egy pásztorfiúból lett szoknyapecér kalandor, aki birodalmat építő rafinált zsarnokként folytatta pályafutását, és még vén korában is megtalálta az élet e világi örömeit. Hatalma megrendülése idején még rangidős fiával is háborúzott, és utódjául azt tette meg, aki egy hűséges tisztjétől elcsábított asszonytól született. Mi tetszett benne az Úrnak mégis? Hogy mindvégig tudatában volt porszemnyi létének, és Istennel szemben alázatos maradt. De jaj! A zsoltár egy olyan korban íródott, amikor már Dávid dinasztiája elbukott. „Mégis eltaszítottad fölkentedet, megvetetted, és megharagudtál rá. Felbontottad a szolgáddal kötött szövetséget, porig aláztad koronáját.” Így mégsem lehet befejezni ezt a történetet. Folytassuk hát az imádságot! Íme: „Hol vannak, Uram, régi kegyelmes tetteid, hűséged, amelyet esküvel fogadtál Dávidnak? Gondolj, Uram, szolgád gyalázatára, amit lelkemben szenvedek sok néptől! Mert gyaláznak ellenségeid, Uram, gyalázzák fölkented lába nyomát. Áldott legyen az Úr mindörökké! Ámen, ámen!” Nesze neked. Minden elromlott, oda a régi dicsőség, oda az igazság. Szenvedek, gyaláznak. A legvégére mintegy „deus ex machina” mégis odabiggyesztem, hogy „Áldott legyen az Úr mindörökké! Ámen, ámen!” Na, hát valahogy így. És amikor eljött az idő, akkor a Dávid leszármazottai közül megszületett a názáreti szűz fia, aki által eljött a világba az igazi világosság. Dávid fia. Vagyis inkább Dávid ura. Ő az, akire valóban igaz az ígéret: „Így nevez majd engem: Atyám vagy, én Istenem, szabadító kősziklám! Én pedig elsőszülöttséggel ajándékozom meg, felséges lesz a földi királyok között” Sőt, bár itt a földön soha nem viselkedett királyként, nem is uralkodott senki felett, mégis az ő trónja az Örökkévalóé mellett áll, és soha nem inog meg. Mi meg, földi halandók, ha hiszünk benne, figyelünk a tanítására, követjük a példáját, akkor a világosság gyermekeiként ott lehetünk vele az ő örök országában. És az örök világosság fényeskedik nekünk.