2020. ápr 22.

Valakié lenni

írta: pistibacsi
Valakié lenni

április 22. szerda

Megesküdtem neked, és szövetségre léptem veled – így szól az én Uram, az Úr –, és az enyém lettél. (Ez 16, 8b)

Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által. (Gal 3, 26)

tulajdon.jpg

Számomra az egyik legirritálóbb viszony két ember közt a birtoklás. Utoljára a rabszolgaság idején volt ilyen. És korszellem ide, történelem oda, mindenképpen menthetetlen és vállalhatatlan. Hogy is lehet elképzelni, hogy valaki egy másik ember tulajdona legyen?

Tárgyakat birtokolni még csak-csak. Ha a tulajdon kialakulásának történetét nézzük, akkor el tudom képzelni, hogy valaki fogott egy kődarabot, és addig pattintotta, csiszolta, míg lándzsahegy lett belőle, amit aztán valami erősebb, rostos növényi szárral ráerősített egy bot végére, és alkalmassá vált arra, hogy vadat űzzön vele. Na, erre azt mondhatta az illető, hogy az „enyém”, és ha valaki elveszi, az lopás.

Vagy a ruha, ami rajtam van. Az is az enyém. Az étel, amiért megdolgoztam, az is az enyém. És máris ott egy újabb szempont: enyém ugyan, de épp ezért hatalmamban áll lemondani egy részéről, megosztani azt más valakivel, aki kevésbé volt szerencsés, mint én.

Egy darab föld? Milyen alapon sajátítja ki magának bárki is? Persze, tudjuk, a föld azé, aki megműveli. Ezt a szlogent a nagybirtok rendszerrel szemben a földosztás idején használták. Tehát egy korábban meglévő még igazságtalanabb viszony ellenében.

Oké, hogy lakni kell valahol, de az „én házam az én váram” kijelentés már egyértelműen ironikus. Főként, ha irreálisan nagyra épített kastélyokra, egész falvakra, városokra, felhőkarcolókra vagy óceáni szigetekre érti valaki. A pénz, a vagyon, mint valami virtuális hatalom szintén irracionális intézmény. Ebben élünk, de ez nem is jó.

Fontos lenne tudatosítani mindenkinek, hogy semmit nem tudhat magáénak. Mert ahogyan mezítelenül jöttünk a világba, így is távozunk innen. Mégis létezik a birtokos szerkezet, a birtokos eset. Használjuk, mert nincs jobb. Csak érdemes volna mindig tudatosítani magunkban a valóságot.

Hiszen a kutya is, amelyik mellém szegődött, csak nagyon áttételesen az „enyém”. Csupán annyira, amennyire én is az övé vagyok. Ő az én kutyám, én az ő embere. Társak vagyunk. Barátok. Persze a társadalmi közmegegyezés értelmében az ember birtokolhat állatot. Nem csak házi kedvencet, hanem akár haszonállatot is. Akit igába fog, vagy megesz.

Ám aki szereti az állatokat, biztosan csak nagyon elvont értelemben tudja azt mondani, hogy „az én macskám”. Egy butának tartott liba, tyúk, vagy bármilyen kismadár is lehet olyan ragaszkodó barát, mint egy okosnak tartott kutya vagy ló. Hogyan is lehetne akkor egyik ember a másik emberé?

De ha azt mondom, hogy „apám”, „anyám”, „lányom”, „fiam”, „szerelmem”, ez is birtokos eset. És mégsem érezzük egyiket sem lealacsonyítónak, sem otrombának. Isten és ember viszonyában még inkább így van ez. „Én népem”, „én szolgám” – ezeket mondhatja az Úr. „Enyém lettél” - olvassuk a mai igében. Sőt, az egyik legszebb és gyakran idézett bibliai mondat Ézsaiás könyvéből: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy.”

Jó Istenének lenni. Jó Isten népéhez tartozni. Jó Isten gyermekének lenni. Főként, hogy Tamással együtt kimondhatjuk azt, amit ő mondott a feltámadott Jézussal való találkozáskor: „Én Uram és én Istenem!”

 

Szólj hozzá

keresztény biblia evangélikus keresztyén balassagyarmat tulajdon bibliaolvasó útmutató