...nem csak a szerepek konstituálják a személyiséget, hanem fordítva is. Az, hogy milyen egyházképet örököltünk, azt az határozza meg, hogy milyen személyiségek alakították azt ki a múlt évtizedekben, évszázadokban...

Eredetileg Thomas Tallis: Panis angelicus című énekét kerestem, de most már kezdek becsavarodni, és azt hinni, hogy ez nem is létezik. Mert a google mindent mutatott nekem, csak ezt nem. Pedig világosan emlékszem, hogy valamikor, úgy körülbelül egy negyedszázaddal ezelőtt a nyíregyházi nagytemplomban a Cantemus énekkar Szabó Dénes vezényletével ezt adta elő, és akkor tényleg a mennyben éreztem magam. Egy annyira egyszerű dallam a maga módján, hogy majdnem azt lehetne rá mondani, mint Pista bácsinak a kései Picasso valamelyik vázlatára, hogy „ilyent én is tudok”, ugyanakkor volt annyira jól kitalált, hogy 17 szólamban csendülhessen fel. Pláne, hogy az énekkarosok körben helyezkedtek el az első szinti karzaton. És ahogy hömpölygött az ének abban a nagy zárt, ámde jó akusztikájú térben, azt az érzést nem lehet szavakkal leírni. Helyette most Pachelbel: D dúr kánonját linkelem ide, és ezzel a zenei képzetlenségemet nem is demonstrálnám tovább.

Mert hogy a kánon alatt most nem ezt akartam tárgyalni. Kánon ugyanis, ha már a mérőnádról kapta a nevét, más területeken is jelentéssel bír. Vita például, hogy ki kerüljön be az irodalmi kánonba, azaz kinek a műveit ismertessék meg a nebulókkal kötelező jelleggel az általános és középiskolai oktatás keretei között. Megfér-e egymással mondjuk Radnóti Miklós és Wass Albert? És ha igen, hogyan? Ha pedig nem, miért nem?

A filozófiának is van kánona. Platón nevét majdnem mindenki ismeri a mi kultúrkörünkben. De hogy például kell-e nekünk foglalkozni mondjuk Krisnhnával, vagy Zarathusztrával is, pláne hogy filozófia gyanánt, vagy mondjuk inkább vallástörténet tárgykörében, az már kérdéseket vethet föl.

Ami a természettudományokat illeti, azokat inkább békén hagynám. Bár alapvetően úgynevezett „reál beállítottságú” nebuló voltam, de másfelé vetett a sorsom, és most már sajnos ezen a területen nagyon tudatlan vagyok. Pedig a kvantumfizikához rajtam kívül mindenki ért. Legalább annyian, mint a futballhoz. Az viszont kétségtelen tény, hogy folyamatosan változik a tudományos világkép. Az utóbbi húsz-harminc évben meg egyre rohamosabban. És eredményei alig alig jutnak el akár az átlagos újságolvasóhoz is. Ahogy így rákerestem egy izgalmas és bizonyára sokakat érdeklő témára, egészen szélsőségesen egymással ellentétes adatokra bukkantam. Van olyan cím, amely szerint nagyon valószínű, hogy egyedül vagyunk az Univerzumban, és olyan is, mely szerint kutatók friss számítása szerint legalább 36 intelligens, kommunikálni képes civilizáció élhet csak a mi galaxisunkban.

Most, hogy ilyen alaposan és minden részletre kiterjedően kiveséztük a „kánon” szó jelentését a zenétől a tudományig, rátérhetünk a lényegre. Mert hogy mi sem természetesebb, hogy a vallásoknak is megvan a maguk kánona. A tan mércéje. Ez szinte minden vallásra jellemző a buddhizmustól az iszlámig. De én most a keresztyénséggel szeretnék foglalkozni. Szűkítsük tehát a kört, fókuszáljunk erre.

A bibliai könyvek kánona például annak alapján alakult ki, hogy melyeket olvasták leginkább, és melyeket tartották leginkább tekintélyesnek vagy hasznosnak és lelket, hitet építőnek a gyülekezetek. Akárhogyan is, de akaratlanul feltalálták a demokráciát ezen a téren. Pedig egy mai „szakember” nagyon tiltakozna az ellen, hogy a többség érdeke, véleménye, tetszése, vagy a többség által meghatározott „hasznosság” legyen a döntő.

Én magam is ezek közé tartozom. Sőt, élharcosa vagyok a plebsz felfelé húzásra való buzdításnak. Nemrég elmélkedtem is erről a tévéműsorok és a rádióban hallható zenék kapcsán. Fixa ideám, hogy igenis lehetne formálni az úgynevezett közízlést jó irányban, és nem lenne feltétlenül muszáj a legalacsonyabbra tenni a mércét, és a leghitványabb, legigénytelenebb szeméttel elárasztani a csatornákat. Na persze tudjuk, hogy Havas Henrik például csak a Mezzo-t nézi. Ha csak úgy nem.

Visszatérve azonban a bibliai kánon témájához: kérdés, mi alapján lehetek „szakember” ezen a területen? Tanultam a teológián, ráadásul mindjárt az első évfolyamban a bibliai kánontörténetet, oszt ennyi. Kalap, kabát. Kaptam, küldöm. Mint régebben még volt ilyen az iwiw-en.

Alakult a kánon vagy háromszáz évig, és ez idő alatt egészen nagy amplitúdóval változott, hogy mi igen és mi nem. Kétségtelen, volt néhány könyv, ami a legbelső, soha, senki által meg nem kérdőjelezett magot alkotta, és körülöttük egy nagy felhő, amelyben ott volt sok irat. Ezek közül néhány végül épp csak hogy becsusszant, de vannak olyanok is, amik hajszál híján maradtak kívül, de azért olvasták, olvassák, haszonnal forgatják őket a mai napig. Aztán egyszer csak Athanasziosz kiadott egy körlevelet 367-ben, amelyben felsorolta az Újszövetség máig elismert 27 könyvét.

Luther is tett megjegyzéseket például Jakab levelére, Júdás levelére és a Zsidókhoz írt levélre, meg a Jelenések könyvére, aminek egyes jeleneteihez egyébként vicces rajzokat is készített. Az akkor már több mint egy évezrede elfogadott kánont azonban nem változtatta meg, hanem lefordította a teljes Újszövetséget, de elmondta a véleményét, miszerint Jakab levelét nem tartja tartalmilag súlyos iratnak, a Jelenések könyvét meg legszívesebben kihagyná, mert csak a baj van vele, mivel mindenféle butaságot bele lehet magyarázni.

Van tehát a bibliai kánon, amelynek az újszövetségi könyveit minden keresztyén felekezet elismeri, viszont az Ószövetségnek kétféle gyűjteménye maradt fenn, és az egyik, a görög fordítás egy kicsit bővebb. Ezt használja a katolikus egyház. Luther a héber kánont vette alapul bibliafordításához. A lényegen azonban nem változtat az a hét plusz könyv, meg néhány kiegészítés, amiket protestáns eufemizmussal „deuterokanonikus” könyveknek nevezünk. Luther egyébként ezeket is lefordította, és függelék gyanánt az Ószövetséghez csatolta.

Lépjünk tovább! Mert a Biblia kétségtelenül egy fontos és közös alap, amiből persze mindent, meg mindennek az ellenkezőjét is ki lehet olvasni, de a keresztyénség mégsem csak ebből áll. Hit és erkölcs. Tiszta tan és helyes cselekedet, azaz szokásrend. Erről még a szkeptikus kívülállóknak is vannak elképzeléseik. Páldául: bánatos arcú öregasszonyok rózsafüzért morzsolgatnak, csontgalléros csuhások gyerekeket molesztálnak, menedzser zakós férfiak és térd alattig érő ruhában felemelt karokkal éneklő nők hanyatt esnek spirituálé szerű zenére, sokszoknyás kendős nénik és fekete kalapos bácsik fényes csizmában, vastag imakönyvvel vonulnak a harangzúgás felé, szóval ilyesmi.

Az általam nagyra becsült balassagyarmati lelkész elődöm, Szabó József püspök is írt annak idején ilyen kifakadást, hogy egyes papnék rúzsozzák a szájukat. Fiatal koromban még komolyan megosztó témának számított a gitárral kísért vallásos énekek gyülekezeti használata. Meg hogy szabad-e templomban tapsolni. Hosszú haj, rövid ész. Emlékszik még erre a velőt rázó bölcsességre valaki? Eszerint ma szinte mindenkinek nagyon okosnak kéne lennie.

Az orthodox egyházban a mai napig azért nem használnak orgonát, mert a keresztyén üldözések idején, a cirkuszokban, ahol a keresztyéneket vadállatokkal tépették szét, orgonaszóval is szórakoztatták a nagyérdemű közönséget, ezért ezt az ördög hangszerének tartják. Igaz ugyan, hogy az akkori orgonák még nagyon másmilyenek lehettek, de maga az érvelés hiteles.

Egyik püspökünk minden évben elmondta a fiatal lelkészeknek rendezett konferencián, hogy civilben sem illő farmernadrágot és sárga cipőt viselni. Elrettentő példaként mindig elmesélte, hogy egy alkalommal egy lelkész, aki az esküvő utáni lagziba is hivatalos volt, a mulatság egy pontján elkérte a prímástól a hegedűt, és eljátszotta a kedvenc nótáját. Utólag pedig tréfálkozva megkérdezte a vendégektől „Ugye nem voltam túl papos?”

Létezik tehát egyfajta viselkedés repertoár, illemkódex, egyházi belső íratlan szabályok kánonja. És én ezt tiszteletben is tartom! Mert pontosan tudom, hogy benne vagyok egy folyamatban. Emberek elvárásai, reményei, szokásai alakítják az egyház arculatát, és ez természetesen visszahat a benne élő személyekre, szereplőkre. Azt sem szabad azonban elfelejteni, hogy nem csak a szerepek konstituálják a személyiséget, hanem fordítva is. Az, hogy milyen egyházképet örököltünk, azt az határozza meg, hogy milyen személyiségek alakították azt ki a múlt évtizedekben, évszázadokban.

Emberek elvárásai, reményei és személyes tapasztalatai alakítják az istentiszteleti liturgiát, a keresztség és az úrvacsora jelentőségét, a lelkész vagy a kántor szerepét, a harangozást, az orgonaszót, hogy mikor állunk fel és ülünk le, sőt, még talán a megigazulásról szóló tanítás értelmezését is.

Azt is komolyan veszem, ami amúgy engem nem érint. Amikor néhány évvel ezelőtt felvetődött a kardinális kérdés, hogy liturgikus öltözékünkhöz szeretnénk-e úgynevezett stólát viselni, vagyis ilyen nyakba akasztható sál szerű kelléket, akkor nyitott voltam rá, hogy akár muszáj is lehet. Mivel rábízták a gyülekezetekre, és nálunk amellett döntöttek, hogy inkább ne, elfogadtam a többségi véleményt, és nem álltam elő azzal, hogy de márpedig én vagyok a szakember, és tessék komolyan venni. Abban maradtunk, hogy ha egy püspök megtisztel minket a szolgálatával, akkor elfogadjuk, ha ő viszont ezt felveszi. Mint ahogy amikor vendégként prédikáltam egy olyan gyülekezetben, ahol ezt használják, én is fölvettem.

A fentebb említett példák arra is rávilágítanak, hogy a formálisan vállalt, vagy evidenciaként tekintett viselkedési formák a maguk korában sem voltak mindenki számára elfogadottak. Sőt, megkockáztatom, hogy azok sem tartották be őket, akik fennen hangoztatták azok kizárólagos érvényét.

Mondhatom, kivételezetten jó helyzetben vagyok, mert az evangélikus egyház, amelynek lelkészeként immár több mint negyedszázada tevékenykedem, eléggé rugalmas és sokszínű. Köszönhető ez több mindennek. Legkevésbé a korszellemet nevezném meg. Habár az is lehet, hogy ezt a kifejezést is rehabilitálhatnánk, és megszabadíthatnánk az egyértelmű pejoratív csengéstől. Ráadásul, ami azt illeti, úgy látom, hogy a többi felekezet sem alkot egy olyan zárványt, amely nem tűr meg kérdéseket, kétségeket, progressziót. Ki így, ki úgy, ki lassabban, ki türelmetlenebbül, de mindenki alakul. Alakulunk. És alakítjuk a kánont.

Ebben a mezőnyben aztán vannak pápánál pápább ultra orthodoxok, akiknek mindenről, még a vasárnapi ebédről, vagy az időjárás viszontagságairól is eszükbe jut valami, amin csóválhatják a fejüket, és ha tehetnék, kiátkoznák a kollégáik egy jelentős részét. És vannak olyanok is, akiknek talán az Apostoli Hitvallás szövege is egy tüske a körmük alatt, vagy kavics a sárga cipőjükben.

Ám ha együtt ülünk asztalhoz, tudunk koccintani, és vannak olyan hülye viccek, amiken mindnyájan tudunk szívből röhögni megütközés nélkül, akkor nem reménytelen a helyzet. Sőt, egészen bizonyosan nem reménytelen, hiszen

Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére.

Ebbe pedig egymás megértése is beletartozik. Ez egy közös kánon, amit ráadásul nem is mi találtunk ki, hanem egy igazi zseni. Maga, a teremtő géniusz. Neki szóljon minden kánonunk. Egyik kedvencem, amit még én is képes voltam nem csak megtanulni, hanem megtanítani a hittanosaimnak, meg a gyülekezetnek, Praetorius „Jubilate deo”-ja. És ezt most végre meg is találtam! Hallelúja!