Kezdem érteni, hogy régebben némely öreg lelkészek, akik mindig mindenütt ott voltak, és mindig mindenütt elmondták ugyanazt, valószínűleg azért tették, mert az idő előre haladtával megkopik az ember szégyenérzete. Tudja, hogy kifelé áll a kocsija rúdja a világból, és utólag már nem nagyon lesz alkalom a szembesítésre, miszerint megmosolyogtató csacsiságokat mondtam, vagy talán ha igazat, azt is szerencsétlenül keretezve.

Tegnap este, amikor Fábri György felügyelő úr a közönség felé is kinyitotta a kérdezés lehetőségét, a mellettem ülőknek odasúgtam, és ők értették a poént, hogy most kéne felállnom, előre menni, majd kezembe véve a mikrofont, először jelentőségteljesen végigmustrálni mindenkit, és némi hatásszünetet követően, magabiztos nagy hangon azt mondani, hogy „hát kérem szépen, volt itt szó mindenről, csak a lényegről nem!” És következne – kérdés helyett – a jelenlévők könyökén kijövő vesszőparipám, vagy vesszőparipáim felsorolása.

Ami lehetne maga a reformátori örökség úgy általában, lehetne a lutheri ortodoxia valamelyik ismert és sokat idézett alaptézise, netán az épp ennek ellenhatásaként kialakult pietizmus egy örök érvényű és sarkos egyben pironkodtató bölcsessége, akár egy kultúrprotestáns maxima, vagy az újreformátori dialektika egyik vulkánkitörésnél nagyobb horderejű ámde ércnél maradandóbban revelatív felismerése, akár a radikális igeközpontúság, netán a méltatlanul mellőzött aktualitások egyike-másika, és a társadalmi felelősségvállalás égető szociáletikai kérdésekben, identitásunk megőrzése mellett, ugyanakkor egységtörekvés, kiútkeresés, őszinte szembenézés, bűnbánatra és imádságra hívás, személyesség, stb.

Ám ezen az estén ezek közül semmi nem maradt ki. Sőt, ezekhez képest sok más fontos dolog is elhangzott. Bajban vannak a mai szégyentelen öreg kotnyeles vidéki lelkészek. Bennem egy érzés, vagy vágy motoszkál mégis. A püspökválasztás szakrális, spirituális esemény. És ez a mostani egy bizonyos értelemben nagyon is ilyen. Az, ahogy ott ültök egymás mellett, figyeltek, reflektáltok a többiek gondolataira, és tudatában vagytok, hogy akármi is legyen a választás eredménye, továbbra is egy brancsba fogtok tartozni, és ugyanazért az ügyért fogtok dolgozni, ez önmagában már valami felemelően szép, szakrális és spirituális tény.

Hadd fogalmazzam meg, ismét csak titeket fárasztva, és nem egy egész közönséget, hogy mi is lenne az én fennhangon mindig és mindenkinek és mindenhol, kérés nélkül, sőt határozott tiltakozások ellenére elmondandó néhány vesszőparipám.

Kezdem a gyakorlati (etikai-szociáletikai) vonatkozással: Az emberiség olyan helyzetben van, mint az Özönvíz előtt. Ha akkor megbánta Isten, hogy embert alkotott, akkor bizonyára ez ma sincs másképp. E tekintetben a legtalálóbb megfogalmazást pont a buddhista Laár Andrástól hallottam, aki ezt mondja: „ha az emberiség nem tér észre akkor Földanya lefingja az emberiséget a hátáról.” És most is kifejezetten az erőszakosság és a pusztítás az, aminek gátlástalan elharapódzása vezetett idáig. Azt hiszem, az első, amit tehetünk, hogy mi magunk észre térünk, és azután próbálunk észre téríteni másokat is. Pánikkeltés, egymásra mutogatás felesleges, sőt kontraproduktív.

Van azonban egy másik, egy amolyan elméleti, vagy talán első ránézésre kevésbé gyakorlatias téma is, és nem szeretnék fontossági sorrendet felállítani a kettő közt, csak utalni rá, hogy egyik sincs meg a másik nélkül. Nem mondok valami olyat, amit evangélikus-lutheránus füllel ne szoktunk volna már meg, sőt, emiatt ne lennénk rá totálisan immunisak:

megigazulás, üdvösség

Kérlek, egy pillanatra gondoljátok át, hogy mit hirdet az egyház? Mit hirdetnek a lelkészek? Mik hangzanak el a prédikációkban? És most ne a hitvallási iratokra hivatkozzatok, hanem a tényeket vegyétek alapul.

Evangéliumot hirdetünk?

Vagy inkább csak egy jó lehetőséget, mintha valami online kereskedőház marketingesei lennénk, és próbálnánk a lehető legjobban megfogalmazni, hogy „ha a videóra kattintva letöltöd az appot, akkor nulla forintért kaphatsz egy nem gagyi, hanem nyolc magos, akár laptopként is használható táblagépet”, vagy „ha összegyűjtöd mind a harminchat matricát, és beragasztod a helyére az összes bélyeget, és belinkeled a kapott kuponkódot a megadott online felületre, és mindezt megteszed a megadott határidőig, akkor akár egy exkluzív nyaralást is nyerhetsz két főre apartman hotelünkben, félpanziós ellátással, utószezonban”?

Szerinted a tizenhatodik század első évtizedeiben Luther számára mi volt az, ami kiverte a biztosítékot az akkori katolikus egyház gyakorlatában?

És vajon Jézusnak mi baja volt a korabeli zsidósággal, beleértve a farizeusokat, írástudókat és főpapokat?

Tegyük fel a kérdést magunknak tényleg őszintén:

Ezt ugyanis rajtunk kívül senki nem fogja elmondani a világnak. Ez az egy, amit csak ez az őrült szekta, a názáreti Jézus követőinek a közössége tud, azaz mi, hogy tényleg egyszer és mindenkorra minden el van intézve értünk, és akkor sem tudod elrontani, ha minden erődet beveted annak érdekében. Örök életed van, meg vagy mentve. Ez egy elég fontos teológiai kérdés, és szerintem fontos lenne napirenden tartani, sőt sulykolni akár, mint egy szégyentelen öreg vidéki lelkész a maga vesszőparipáját - „de” és „ha” nélkül.

Ezt szeretném tudatosítani benned: Isten kedves gyermeke vagy, örök életed van.