Nem, nincs semmiféle „Drága Laci!” kezdetű émelyítő kesergés. És nem csak azért, mert mindkettőnknek megtanították a professzorok homiletika előadásokon, hogy temetési prédikációban, de még a gyászolók felsorolása közben is tartózkodjunk az elhunyt „én-te” viszonyban való megszólításától, hanem mert amúgy laikus fiatal, egyháziatlan hátterű teológushallgatóként magamtól is így vélekedtem.

Spiritiszta tévelygést azért nem kiáltottam volna, mint némely ultramegtért testvérünk, csupán ízléstelen, szirupos modoroskodásnak tartottam az ilyesmit. Meg is állapítottam 1987-ben, hogy Nagy Gyula igazán korrekt és mértéktartó iparosnak bizonyult, amikor beszéde végén, - és csak a végén! - ennyit mégis megengedett magának: „Káldy Zoltán, püspöktársam, Isten veled!”

Te Laci, basszus! Ez is Farkasréten volt! Csak harminchét éve. És Káldy is pont annyi idős korában halt meg, mint Te. Pedig őt már eleve öreg emberként ismertem meg. Te meg sosem lettél öreg ember. Hoppá, mégis hozzád beszélek? Nü. Ennyi zsidó rafkósság még belém is szorult, talán köszönhetően részben az eklektikus teológiai rendszerednek, ami kétségtelenül hatott rám is, hogy bármikor, bármire tudjak kiskaput. Ábrahám, Izsák és Jákób Istene az élők Istene, nem a holtaké. Szóval amikor hozzád beszélek, nem egy halotthoz beszélek, hanem az élőhöz. Vagy a kényeskedők kedvéért: ez amolyan irodalmi eszköz. Persze, hogy nem beszélek hozzád, hiszen nem tudsz válaszolni. (Bár ami az Örökkévaló humorát illeti, erre még simán rácáfolhat miköztünk.)

Amúgy ma tényleg, amikor megpillantottam a távolban egy szalmakalapos embert panyókára vetett világos zakóban, talán a nagy hőség is oka lehetett, de majdnem elindultam felé, hogy köszöntselek, de eszembe jutott, hogy épp a temetéseden vagyok, és földi maradványaid abban a puritán, fekete deszkaládában fekszenek, ott majdnem abban a szögben, amerre bámultam.

És mégsem tudok sírni.

Azóta nem tudtam sírni, amióta megtudtam, hogy elmentél. Amikor tizenkét éve apám meghalt, akkor sem tudtam sírni. Csak álltam a Duna parton, néztem a hajókat, meg a túlpartot, hallgattam a csöndet, és ízlelgettem magamban a száraz tényt: meghalt az apám. Most meg azt figyelem, mit vált ki belőlem az a rohadt mondat, hogy meghalt a Donáth Laci. Aki még ismerte apámat. Találkoztatok, amikor eljöttél hozzánk, hogy megmutassam a fotós cuccomat, amit a másfél négyzetméteres lakótelepi fürdőszobában raktam össze.

Épp negyven évvel ezelőtt konfirmáltam nálad felnőttként, és még abban az évben felvételiztem a teológiára, a Te lelkészi ajánlásoddal. Ma már ilyesmi nem lehetséges. Talán épp a mi rossz példánkból okultak a döntnökök. Tudod mit élveztem legjobban a találkozásainkban? Amikor társaságban savaztuk egymást. Mindig Te kezdted. Vagy valami megjegyzést tettél a testalkatomra, az alkoholfogyasztási szokásaimra, az olvasottságomra, vagy a cicerói magasságokban szárnyaló szónoki képességeimre, miszerint egy makogó majom lennék. Én meg persze nem maradtam az adósod, és a jelen lévők, akiknek nem volt fogalmuk a mi történelmi léptékű barátságunkról, elkerekedett szemmel figyelték, milyen válogatott szitkokat szórunk egymásra.

De hogy egy kis komolyság is legyen: Nem tudok elég hálás lenni azért, hogy többször is segítettél nekem nehéz szolgálati helyzetekben, vagy fontos döntések meghozatalakor. Sosem korrupt protekcionizmussal, hanem a kapcsolati tőkéd és tiszteletet parancsoló fellépésed legitim és decens gyümölcsöztetésével. És ezt most tényleg a legkomolyabban mondom. A balassagyarmati evangélikus elemi iskola épületéért kapott kárpótlás méltányos elbírálása tette lehetővé az azóta is működő vendégházunk felépítését. És igen, volt több olyan időszak a lelkészi munkámban, amikor valakik el akartak lehetetleníteni, tönkre akartak tenni, és az egyik ilyen alkalommal neked panaszkodtam, te pedig csak annyit üzentél, hogy „maradj nyugton”. És aztán valahogy oszlottak a fejem felől a sötét felhők. Szégyen és gyalázat, hogy amikor vénségedre Te kerültél méltatlan helyzetbe, én nem tudtalak megvédeni.

Azt sem felejtem el soha, amikor 90-91-ben a teológiáról kirúgva, totális egzisztenciális bizonytalanságban már azt fontolgattam, hogy valamelyik szabadegyházi közösségbe igazolok át, amikor egy vasárnap reggel arra ébredtem, hogy nekem az evangélikus egyházban van dolgom, és nem nekem kell innen elmennem. És mondtam a feleségemnek, hogy menjünk el Csillaghegyre, és Donáth Laci biztos megkereszteli elsőszülött lányunkat. Beteljesítve minden jóérzésű lelkész rémálmát, hogy váratlanul, előzetes bejelentés nélkül, az istentisztelet elejére toppan be egy család a gyerekkel, a tőled megszokott rugalmassággal kezelted a helyzetet, és megkeresztelted a kislányunkat. Ugyanebben az időben, Iványi Gáborral együtt látogattatok meg minket a Pongrácz telepi albérletünkben. Gábor el is hívott a békási lakótelepre, hogy legyek Mikulás, mert őt a gyerekek felismerték volna.

Évekkel előtte pedig, amikor Budapestre kerültem a teológiai tanulmányaim okán, Te ajánlottál nekem olyan helyeket, alkalmakat, társaságokat, ahol szellemileg és intellektuálisan is lehet fejlődni. Rajtad keresztül ismertem meg több olyan embert is, akik később fontos szerepet játszottak az életemben.

Barátomnak tudtalak, és úgy is emlegettelek mindig. Akkor is, amikor két éve, több különböző megemlékezés keretében együtt búcsúztattuk közös barátunkat, Pozsonyi Annát. Meghitt találkozások voltak ezek is. És az azt megelőző telefonhívásaid, amikben részletesen beszámoltál a nála tett látogatásaidról, sőt, még az intenzív osztályra is bementél hozzá. Barátomnak tudtalak, és pont ezért lepett meg annyira, amikor a temetésedre lassan gyülekező tömegben egyre több lett a számomra ismeretlen ember. Sokkal tágabb a világod, mint amit én ismertem belőle.

Tavaly december 2-án, szombat este 22.25-kor, mivel vasárnapra esvén az alkalom, nem tudtam személyesen elmenni a mindkettőnk által tisztelt és szeretett Vajda Mihály temetésére, ezt írtam neked: „Kedves Laci! Ha ott leszel Misu temetésén, kérlek tégy egy követ helyettem is. Üdv: Pisti. 22.37-kor ezt válaszoltad: „Így lesz, Pistikém. Megyek azért is, hogy meglegyen a minjan. Szép vasárnapot! L”

Laci, nem tudom, hogy ma megvolt-e a minjan. Vagy kellett-e egyáltalán. Létszámban bőven, de vajon ki számolta oda magát? Ami engem illet, eléggé érzéketlen vagyok az ilyen vallásos dolgokra. Tudod, bunkó plebejus vagyok. Ezért is szeretek evangélikus lenni. Mert itt semmi nem muszáj. Van, aki szerint igen, de már ezzel a hozzáállással is majdnem elértem a nyugdíj korhatárt. Az inkvizítorok meg legfeljebb vicsorgatják a fogukat. Sajnálom őket. Te viszont már csak nevetsz ezen. Vagy inkább mosolyogsz. Valahogy úgy, ahogy ezen a képen, ami az ipolyszögi templom előtt készült. Köszönet érte Johanesz Marikának. Gábor barátod mindenesetre szépen búcsúzott tőled. Aki hallotta, biztosan hazavihetett valami fontos tanulságot. Aztán majd megyek én is, meg Gábor is, meg a többiek.

Jaj, Laci, azt nem is volt alkalmam elmondani neked, hogy mostanában ilyen kegyelem evangéliuma hirdetőkkel barátkozom. Karizmatikusok, evangélikálok, képzeld. De hát Gábor barátunk is valami ilyesmit képvisel, csak neki más a vérmérséklete. Van köztük kirúgott pap, meg börtönben megtért ember, és sok másféle szerzet. Szerintem bírnád őket. Meg ők is téged. És jókat vitatkoznátok. Te elküldenéd őket melegebb éghajlatra, ők meg szánakoznának azon, hogy milyen ószövetségi istenképed van. De az is lehet, hogy másképp lenne. Mindenesetre én most már próbálom megszokni a tényt, hogy …

basszus, a telefonszámod!

Meg az e-mail címed! Azokkal mit csináljak? Ja, ez téged már nem érdekel. Tudod mit? Szeretnék már végre én is veled vigyorogni, te kíméletlen Sámson, te szamárállkapcsos, oroszlánt kettétépő hős, te mézet majszoló, te városkaput leszakító, te vakon is erős, te széltoló, te örökre az Örökkévalónak szentelt ... izé....