A rossz és a szabadság semmilyen kapcsolatban nem állnak egymással, mivel a rosszat az ember akkor is teszi, ha tudja, hogy nem volna szabad, sőt még annak ellenére is, hogy akár az ő személyes életében várható annak a szankciója, büntetése. A rossz és a szabadság nincs egymással paritásban, a rosszat nem azért teszi az ember, mert szabad, hanem pont azért, mert kényszeres.

 Valahogy azt vettem észre már egy ideje, (úgy kb hatvan éve – József Attilának ennél sokkal kevesebb idő jutott, mégis már harmincévesen meg tudta ezt fogalmazni, nálam sokkal szebben), hogy úgy élek, gondolkozom, hozok döntéseket, mintha az életemnek lenne valami magasabb rendű célja és értelme. Mármint hogy nem csupán önmagamért vagyok, és az életem nem csak önmagamról szól, hanem lenne valami általam nem is ismert felsőbb akarat, szándék, cél, aminek meg kéne felelnem. Szerintem ezzel nem mondok nagyon nagy újdonságot senkinek. Biztosan ismerős.

Valamiféle kontroll, egy cenzor a fejemben, mintha lenne egy ilyen elszámoltatás, hogy majd valaki jön, és mérlegre teszi a tetteimet, az életemet, a döntéseimet, vagy akár az eredményeimet is valamilyen szempontrendszer szerint. Elszámoltatás. Oké, persze hívő emberként azt mondom én is, hogy Istennek tartozunk az életünkről számadással, de most nem erről van szó. Valami kiméra, amit magunk találunk ki, egy ilyen közös felettes Én, vagy inkább Mi, vagy még inkább Ők, vagy Ő, vagy maga

a Nagy Testvér

Egy főnök, vagy még inkább egy testület, aminek akárhogyan is, de tagja lehet bármelyik embertársam, akiről nem is sejtem. Valami igazgató tanács-féleség. Vagy felügyelő bizottság. És hogy az életem az nem önmagáért van, hanem mindennek, ami velem történik, és amit én teszek, annak kell lennie valami magasabb, általam nem is feltétlenül ismert jelentősége. És természetesen a helyes és nem szankcionálandó döntések előfeltétele mindig az, hogy magamat háttérbe szorítsam, a pillanatnyi érdekeimet, vágyaimat elfojtsam. Tehát minél rosszabb nekem, annál valószínűbb, hogy erkölcsös és helyes döntést hozok. Na szóval ez egy ilyen állandóan ott lévő kényszerképzet, hogy mintha valami nagy egészben egy konkrét funkcióm volna, és az életem nem önmagáért van, hanem annak a magasabb célnak rendelődik alá.

Mintha az életem nem az enyém lenne, nem volna jogom hozzá. Mintha nem azért lenne életem, hogy élvezzem, pláne hogy élvezkedjek, hanem valami hasznot kell hajtanom valakinek vagy valakiknek. Valami magasabb cél és terv megvalósulása érdekében. És nem szabad lázadni, mert akkor csak rosszabb lesz. Hanem örülni kell, hogy miközben valami magasabb cél érdekében hasznomat veszik – akár a húsomnak, akár a csontomnak, akár a bőrömnek, akár a szaruképződményeimnek, vagy a pszichikai működésemnek, akár a korlátozott élvezeteimnek, akár az ürülékemnek, vagy a véremnek – eközben nagyon nagyon hálásnak is kell lennem azért, hogy van néhány számomra is élvezetes mozzanat.

Mint a rabszolga, akit dolgoztatnak, és csak azért adnak neki ételt meg egy kunyhót, hogy életben maradjon, ne pusztuljon el, és másnap is ki lehessen hajtani a földekre dolgozni. Szóval ez a kimondhatatlan fura gondolatszőnyeg, vagy fátyolfüggöny, vagy gondolati takaró ez ott van, és elfedi az egészet. És folyamatosan bűntudatom van, önundorom van, vagy valamilyen farokcsóváló hála és sóvárgás egy fülvakarás iránt, és ha kapok egy cupákot, akkor azzal elvagyok egy darabig, de tudnom kell, hogy valójában nem ezért vagyok, hogy az ugrabugrálást és a fülvakarást élvezzem, hanem valami másért. És azt sem tudom, hogy kitől kapom. Egy kollektív felettestől?

A társadalomtól?

A társadalmi szerződés meg nem nevezett és elvontan létező, elménk által megalkotott közakaratától? Ráadásul olyasvalamiért, amit értenem sem muszáj, és ami nem tartozik rám, mert nekem nem osztottak lapot, hiszen én csak egy kis katona, vagy homokszem vagyok, vagy fűszál, vagy rajta lévő harmatcsepp, egy semmi, egy pótolható, bármivel és bárkivel és bármikor behelyettesíthető dolog, egy használati tárgy, amit ha eldobnak, az természetes és magától értetődő.

És basszus, miközben ez a kibaszott mindent beborító gondolati szőnyeg itt terpeszkedik a lelkem, tudatom, énem, szívem, életem felett, egyszer csak átvilágít ezen az egészen az Isten szeretete, és azt mondja, hogy te önmagadért vagy, én téged magadért szeretlek, és semmi másra, mint élvezetre, életre, beteljesedésre teremtettelek. Használd, éld, élvezd az életedet, hiszen te semmi másért nem vagy, mint önmagadért, vagyis énértem, mert én kedvemet lelem benned.

Például abban is, ahogy futkározol, élvezkedsz, farkat csóválsz, vakartatod a füled tövét, vagy épp nem csinálsz semmit, hanem csak fekszel, ábrándozol, merengsz, vagy alszol, naplementét bámulsz, vagy faleveleket, macskát, kutyát simogatsz, töprengsz az életed értelmén és célján, és örömmel fedezed fel, hogy nem vagy használati tárgy, sem haszonállat, sem valami úgynevezett magasabb rendű gépezet egy kicsiny és pótolható alkatrésze, hanem egyedi és megismételhetetlen csoda vagy, aki csakis és egyes egyedül önmagadért, és arra lettél kitalálva, hogy élvezkedj, és lubickolj az élet csoda-kék tengerében, vagy szörfözz rajta, vagy szárnyalj és repülj, és csivitelj, énekelj, muzsikálj, bulizz, szeretkezz és ne háborúzz.

Miközben még mindig némi óvatos kétkedéssel ízlelgetem ezeket a szavakat, arra gondolok, hogy aki ártani akar, aki bántani akar másokat, aki rombolni és pusztítani akar, aki fájdalmat okozni és kárt tenni akar, aki sorozat-gyilkolni akar, aki háborúzni akar, aki fejet levágni vagy hasfelmetszeni, vagy lövöldözni akar, aki ütni akar, aki pusztít és rombol, gáncsol és örömöt rabol és vádol és bűntudatot és lelkifurdalást kelt másokban, annak nincs szüksége rá, hogy erre felszabadítsa bárki is. A rosszat magától értetődően és lelkifurdalás nélkül teszi, aki a rosszat teszi.

Sőt, többnyire a rossz cselekvéséhez mindig van valamilyen magyarázat, ideológia, magasabb elv vagy elérendő cél, vagy nemes ügy és szándék, közvetlen vagy közvetett ok. Friss vagy régi sérelmek, becsületbeli és kötelező igazságtétel, közügy, a nemzet megmaradásának, vagy az ország, vagy Európa, sőt az egész emberiség fennmaradásának ideája, vagy valami ősi kinyilatkoztatás, eredetmítosz, birodalmi eszme, a jelenlegi többség érdeke, vagy a gyermekeink és unokáink jövője, a normalitás, vagy egy másik normalitás, vagy egy ezekből való szabadulás, és más egyéb mérlegelendő szempontok, összeráncolt szemöldökkel való töprengés, mindent meggondolás, mindent megfontolás, „ultima ratio regum”, vagy épp első és legfőbb érv egy egzisztenciális gödörben, pillanatnyi éhség, pénzzavar, nyomor, szegénység, és temérdek más egyéb.

Ami viszont bennünk emberekben felszabadításra szorul, az épp a Teremtő által eredetileg belénk kódolt életöröm, amelyik az előbb felsoroltakra tekintettel szüntelenül „bocs, hogy élek” üzemmódba helyezi magát, és néha félszegen és bűntudattal keres igazolást a végletes és életellenes önkorlátozás átmeneti és óvatos feloldásához. Lelőni valakit, sima ügy. Sőt, menő. Lehet róla rappelni. De odamenni egy sérülthöz, hogy bekötözzem, elvigyem biztonságos helyre, és felápoljam, az olyan cringe. Basztatni valakit, hogyan öltözik, milyen a frizurája, milyen zenére táncol, kivel szeretkezik, mit és mennyit eszik és iszik, az erkölcsös és nemes cselekedet. De csak úgy egyszerűen békén hagyni, és élvezni a saját életedet, az meg lúzerség. „Miért hagyod? Miért nem szólsz rá? Miért nem korlátozod? Mi lesz itt, ha már mindent szabad?” Úgy értve, hogy egymás testi és lelki gyilkolászásán kívül?

Egy próbát megérne.