Abban a kiváltságos és megtisztelő helyzetben vagyok, hogy Kamarás István OJD „Csereháti pasztorálszociográfia” című könyvét már 2021 decemberében, kézirat formájában olvashattam. Most, miután a Wesley Kiadó gondozásában könyv formájában is megjelent, ráébredtem, hogy ismét eltelt egy év legutóbbi beszélgetésünk óta. Ez tehát már a harmadik beszélgetésünk, és egyben az első, amit nem online folytattunk, hanem személyesen, tanár úr lakásában. Idei beszélgetés indító kérdéseimet írásban is közlöm. Aki pedig kíváncsi a válaszokra, kérem nézze meg a videót!

1. Az elmúlt években láttam néhány fantasy filmet, amikben vagy egy társasjáték vált valósággá, vagy egy könyvbe került bele az olvasó. Máshol a könyvből léptek elő a szereplők, akikkel az olvasó barátkozik, vagy harcol. (Roger nyúl révén pedig még a rajzolt és valós világ is keveredhet egymással) Olyan is volt, amiben maga a költött alak főhős személyesen ostromolta a szerzőt, hogy változtassa meg az utolsó fejezet végét. Egy kicsit ez jutott eszembe erről a több éve tartó tudományos igényű „játékodról” (talán nem veszed rossz néven a kifejezést). Ott voltál benne, mint „István”, vagy mint „szociográfus csertestvér”, és közben olyasmikről írtál, amelyek valóságosak, ugyanakkor azzal a szándékkal, hogy benne legyen az is, amit valóságnak szeretnél látni. Bánlaky Pál szociológus professzor társad így fogalmazott a könyv ürügyén tavaly novemberben tartott pódiumbeszélgetésben a szociológia tudományának leíró és normatív vonatkozásaival kapcsolatban: „Amit Kamarás Pista csinál, az egy pofátlan szemtelenség. Fogja magát, és ezt a kettőt összekeveri.” Mennyire érzed merésznek ezt a vállalkozásodat, és mennyiben tudod azt mondani, hogy valós tapasztalatokon alapul?

2. Ezt tovább gondolva: Második beszélgető társad, Kiss Ulrich S.J. említett olyan példát, ahol egy termelő üzem dolgozói között alakított ki a tulajdonos (marosvásárhelyi üveggyáros) egy testvéri közösséget, amelyben havi rendszerességgel, istentisztelethez hasonló keretek között összegyülekeznek, és meg tudják beszélni az aktuális ügyes-bajos dolgokat is. Ez tehát nem utópia. Nyilván ennek ára van, hiszen a kizárólag profitot szem előtt tartó kapitalizmus érdekeivel ez ellenkezik. Csakúgy, mint a szőnyegekkel, vagy a plüss állatokkal, pláne az ikonokkal kapcsolatos tevékenység, vagy az, hogy az olcsóbb, ámde gyengébb minőségű lengyel uborka által piacról kiszorított Ubicaritas termék továbbra is korlátozott mennyiségben előállításra kerüljön, de immár kizárólag szociális és lelki jólléti szempontból. Lehetségesnek tartod, illetve látsz rá hazai példát, hogy egy sikeres ember, vagy csoport, akár a saját anyagi érdekeivel ellentétesen is képes arra, hogy mégis törekedjen a közösség építésére? (ne számoljuk ide a pályán még megmaradt pedagógusokat, és/vagy az ő „költséges hobbijukat”, mármint a hivatásuk gyakorlását finanszírozó, saját lábon álló, önálló egzisztenciát teremtő házastársaikat)

3. Valójában ez az utópia össztársadalmi problémákat tárgyal, (szegénység, munkanélküliség, tanulatlanság, kulturális különbözőségek áthidalhatatlansága vs. áthidalhatósága, stb) és azokra keres megoldást. Ennyiben teljesen egyetértek Rosta Gergely kritikai megjegyzésével: „Mellesleg ez társadalomutópia”. Ugyanakkor a „pasztorál” és az „egyházreform” és a „ferencpápista”, meg az „egyházmegye” és a titulusok, meg a kompetenciák, a lehetőségek és korlátok tekintetében nagyon is ragaszkodsz a katolikus keretekhez: vaskalapos püspökök, C.I.C., megnevezések, joghatóság, vizitáció, stb. Mit mondanál annak, aki szerint ez az egész csupán

egy letűnőfélben lévő ódon intézmény belső problémája, és a valós társadalom már régen túl van ezeken?

4. Visszatérve az előző kérdésre, ennek a másik oldalát is nézzük meg: Nem érzed úgy, hogy túl szép ez így? Hiszen oké, utópia, de mintha összehoznád egyetlen mesébe az összes pozitív szereplőt: Hófehérkét, Hamupipőkét, Csipkerózsikát, és a hős szerelmes legkisebb királyfikat, vitéz szabólegényeket. S hogy mégse tűnjön túlságosan életszerűtlennek, raksz bele azért kis szörnyecskéket is, mint pl nyugdíjas otthonba visszaküldött ókonzervatív főpapot, rendőrség által közlekedésbiztonsági okokból sikeresen visszafordított goj motorosokat, csak plüssállatot vásárolni akaró rendőröket, és nem mellesleg, a kezdeti lelkesedésben fűt-fát megígérő, mindent vállaló vagány fiatalokat, akik aztán mégis eltűnnek a semmiben (számomra ez volt az egyik leghitelesebb és egyben legszomorúbb mozzanat olvasás közben). Ám a visszafogott és realisztikussá fotoshoppolt álmodozás közben egy nagyon is valóságos, és sajnos egyáltalán nem könyv formájában, mégis minden képzeletet felülmúló brutális disztópia épül körülöttünk. Sejtem, hogyan érint téged lelkileg, és mi a véleményed róla. Épp ezért nem szeretnélek ilyen aktuálpolitizálásba kényszeríteni. Erről azt, annyit és úgy mondj, ami és ahogyan még neked belefér, és amit fontosnak tartasz.

5. A szereplők között vannak valós személyek is (pl Fabiny Tamás, Beer Miklós, stb). És olyanok is, akik valós személyek, de nincsenek néven nevezve. Bennfentes olvasók, (akik közé egy kicsit magamat is sorolom), többekre rá is ismerhetnek. A néven nevezett szereplők is nyilván valós személyekről szerzett tapasztalatok alapján lettek megformálva. Amikor a megszólalásaikat fogalmazod, beleéled magadat a helyükbe, próbálsz a fejükkel gondolkozni? Az évekkel ezelőtt megjelent „Bevezetés az embertanba” című könyvedben is úgy éreztem, hogy megpróbálsz belebújni a beszélő fejébe, vagy bőrébe. Jól érzem? Ez mennyire általános szociológusi, vagy szociográfusi attitűd, mennyiben írói, és mennyiben sajátod?

6. Azt hiszem, hogy amit leírsz, az nem csak kutatói fantázia, hanem tapasztalat is. A jó példák azonban valóban többnyire elszigeteltek, magukra maradottak. A tengernyivé duzzadó disztópiában magányos, vagy megtépázott, és egymással is alig egyezni képes csoportok néha reménytelennek tűnő bozótharca folyik a puszta túlélésért. Konkrétan szoktad emlegetni Ritók Nórát és az Igazgyöngy Alapítvány munkáját, és még jó néhány hazai példát, köztük papok, lelkészek, egyházi közösségek kezdeményezéseit is. Ugyanakkor még olyan nagy horderejű, és sokakat érintő ügyek is süllyesztőbe kerülhetnek, mint mondjuk a közoktatás. (Ide lehetne még hozni rengeteg témát: SZFE, egyetemek, MTA, egészségügy, szociális ellátás, mezőgazdaság, környezetvédelem, önkormányzatok, honvédelem, stb, tulajdonképpen minden) Ha nem is panaszkodik mindenki mindig arról, hogy magára marad, és hiányzik a szolidaritás, néha mégis az az érzésem, mintha Karinthy novellája válna valóra, ahol mindenki állítólag azt kiáltotta, hogy „a názáretit!”, de együtt valahogy ez mégis úgy hangzott, hogy „Barabbást!”. Hogy látod ezt?

7. Harmadik beszélgető társad, Sáhó Eszter jogász, a Szemlélek értékmagazin főszerkesztője abszolút elismerően és jó értelemben „illúzió rombolónak” nevezte a könyvedet, mivel túl szép, ámde épp ezért utópia. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy „valami mégis elkezdett megvalósulni ebből”. Ő teológusok megnyilvánulásaiban fellelhető szociális érzékenységre és egyfajta ablaknyitogatásra utal. Keresztény szociológus vagy inkább, vagy vallásszociológus? Ez alatt azt értem, hogy amikor egyházmegyéről, Ferenc pápáról és az ő küldötteiről, vagy szellemi rokonairól értekezel, akkor a katolikus egyház mundérja fontos inkább számodra, vagy az, mennyiben mondható egyetemesnek a magukat még keresztényként identifikáló emberek küldetése – már amennyiben egyáltalán helyük van – pláne Magyarországon – a jelenvaló világ kicsit is jobbá tételében (a keresztény társadalomnak vége van)?

8. Van remény Magyarország számára? Van remény az egyház számára? Tudunk reményt mutatni általában az embereknek? Keresztényként – gondolom – ezekre a kérdésekre mindketten igennel válaszolnánk. A kérdésem hozzád, mint tudóshoz, most az, hogy látsz valamit kibontakozni az emberek között, ami hasonlít az utópiádhoz?

10. Végül: Melyik megközelítés a relevánsabb számodra: a kereslet-kínálat palettán össztársadalmi problémák megoldásán dolgozni vallási, ideológiai, kulturális különbségeken felülemelkedve, gerilla módszerekkel, vagy arra a kérdésre felelni tettekkel, hogy Krisztus tanítványainak mi is a valódi küldetésük a világban? Tudom, ez így csapdának tűnhet, hiszen a két dolgot nem szabad egymás ellen kijátszani, de talán a kettő közötti átfedést még inkább érzékelhetővé teszi ha külön-külön mindkét megközelítést magunkévá téve, azokat konzekvensen végiggondoljuk. Lehet ez egy közös nevező, ami tulajdonképpen az utópiát tényleg a földre hozhatná?