A fokhagymás
pirítós felülmúlta még a
vörös Staropramen és a Metaxa nyújtotta élvezetet is. Legalább lesz szagom a mai találkozásaimnál. Tudod, azt képzelem el, hogy kapnék ugyanolyan élvezeteket, mint amiket egy ilyen teljes leeresztős bulizás tudna adni, (azért csak „tudna”, és nem „tud”, mert úgy istenigazából sosem engedtem el magam még bulizás közben sem). És valahogy egy olyan belső bizonyosságot, hogy nem vagyok annyira szar arc, hogy képes legyek meggátolni téged az üdvösségemen való munkálkodásban, és most már tényleg nem is kell annyit szenvednem a továbbiakban.
Az igazat megvallva nem szeretek szenvedni. Sem fizikailag, mármint fájdalom terén, sem pedig lelkileg. Meg máshogy sem: úgymint kilátástalanság, zaklatottság, félelem, pánik, kétségbeesés, fázás, forróság, fuldoklás, és lehetne még sorolni, hogy mennyiféle szenvedés van, és én egyiket sem szeretem. Szeretnék nyugis és boldog életet élni.
Na de honnan is jött ez?
Hát úgy valahogy, hogy tegnap a barátomnak mondtam, és ő úgy csinált, mintha értené, mert néha még bólogatott is, hogy van olyan becsípődésem, hogy nekem fiatal koromban kellett volna végigvinnem valamit, amit nem vittem végig, sőt, megfutamodtam, kihátráltam, mámorba menekültem, megalkudtam, stb. És ha én ezt akkor megcsináltam volna, akkor már nem lenne ennyi szenvedés a világban, mert vagy megváltozott, vagy véget ért volna. De én mintha nem végeztem volna el valamit, ami rám volt bízva.
Petőfi Sándor bezzeg
huszonhat év alatt volt hősi halált halt őrnagy, országgyűlési képviselő, ünnepelt költő, színész, kocsmahős, örök vándor, szerelmes, rossz diák, házas ember, apa, stb. Szóval valahogy azt érzem, hogy én nem vittem véghez valamit, ami pedig rám volt bízva.
Annyira szeretném, ha ebben kapnék vagy megerősítést, és akkor ahhoz azt is, hogy most, innen, ebből a helyzetből mi az esélye annak, hogy visszataláljak hozzád, vagy kapjak megerősítést abban, hogy tényleg nem vagyok egy akkora szar arc, hogy képes legyek meggátolni téged az üdvösségemen való munkálkodásodban.
