Tudom, mert sokszor átéltem már, és el is jutottam felismerésekre, hogy tenálad minden rendben van, és hogy csak a jelent kell megtalálni, vagy mi. De mindig az, hogy „ja nem”, „de azt nem úgy”, és „ne ezt a szót használd”, és „máris elhibáztad, ha azt mondod hogy”, stb. Na, ezekből van már kurvára elegem de tényleg. Az egyensúlyozásból. A mindig minden „nem úgy jó, ahogy én csinálom”-ból. Csak pont az úgy nem jó, mert amúgy meg kurva egyszerű lenne, de „én vagyok az, aki túlbonyolítom”-ból.

De a mai igék tényleg nagyon szépek. (Evangélikus Útmutató 2023. március 6.) Ha a szemed fénye vagyok, akkor nem hagyod, hogy bántsanak. Akár emberek, akár struktúrák, rendszerek, stb. Jaj, hiszen tudom, hogy mindez csak látszat. De baszki itt és most ez a semmi az pont, ami fáj. Az egómnak persze.

De ez is csak egy rendszer. Egy gondolati megoldás kísérlet. Hogy van az "egó", meg van a "felettes akármi", meg az "atman", vagy te magad, meg mindenféle más módon próbálják ezt megfogalmazni. De hát megoldást azt semmi nem hoz. Mert mindegyik rendszerben végül mégis csak ott van a sok szívás. Meg a sok szívás az nem csak a rendszerekben van ott, hanem tényleg. És a különféle megoldási kísérletek csak próbálják különféleképpen kiküszöbölni.

És amikor én ilyen kilátástalan szar helyzetben érzem magam, vagy valóban benne is vagyok valami tényleg hús-vér szarban, akkor tudhatom, hogy ez a te tulajdonképpeni állapotod. De ahogy a szenvedés nem tart örökké, úgy a halál sem egy állapot, hanem csak egy pont, ahol véget ér ez a biológiai élet.

De nálad van az élet forrása, és a te világosságodnál látok, és szereteted az égig ér, meg még az életnél is jobb. Tehát most meg kell próbálnom lazítani, eközben ezeket az itteni ideiglenes világban lévő tennivalókat megcsinálni. Te tudod, hogy mi a terved velem. Tudod, igen, nekem a saját életem van. Hiába akarok én az egész világért szomorkodni, ha egyszer ennyi a lehetőségem. Azt szeretném, hogy

minden jó legyen, hogy ne legyen szenvedés, ne bántsa senki a másikat

És szeretnék végre megnyugodni. Megpihenni. Lerakni a terhemet. Hogy ne mondjam terheimet. Olyan sok minden kavarog a fejemben. És tudod, hogy nem bírom el, hiszen véges vagyok és korlátozott kis teremtmény. Nincs másom rajtad kívül. Semmit nem birtokolok, mert minden kifolyik a kezeim közül. Semmit nem tudok megfogni, hiába ragaszkodnék bármihez: dolgokhoz, személyekhez, élvezetekhez, semmi nem marad meg bennem és nálam.

Emberi kapcsolatok random és irracionális módon felbomlanak, képembe röhög a kurva nagy semmi. Hazudnak, becsapnak, ígérgetnek és szarban hagynak. Tárgyak elromlanak, elvesznek, folyamatok nincsenek az irányításom alatt. A saját életem, sorsom sem. Mindent csak te engedsz, vagy akadályozol meg. És én meg nem tudok önfeledt lenni. Mindig ott van bennem a félsz, hogy eleshetek, hogy megüthetem magam, vagy esetleg kárt, kellemetlenséget okozok másoknak, és ezzel felborítom a békéjüket, és magamra is hozom a bajt. De a feladatok meg jönnek csőstül csomóstul. És nem kímélnek, nem kérdeznek, hogy alkalmas-e épp most, hanem döfnek, lökdösnek, türelmetlenül sürgetnek, azonnali választ, sőt megoldást követelnek tőlem. És én most ordítok egy nagyot, hogy

hagytatok már békén a picsába!

Téged szeretlek, és tőled várom a megoldást. Tőled várom a békét a lelkembe, és a körülményeimbe is. A megnyugvást. A gyógyulást. Csituljon el, némuljon el minden fecsegés és zaj és követelőző csinálni és csináltatni akarás! Kuss legyen! Uram irgalmazz! Hallelúja! Hallelúja! Ámen. Szeretlek, imádlak. Dicsőítelek és magasztallak. Áldom nevedet, és hozzád imádkozom éjjel is. Látod, hogy tényleg nincs más, akiben bíznék. Hozzád menekülök így egy nehéz nap és egy hosszú hét előtt hajnali három óra húszkor, mert tudom, hogy te váltasz meg engem igaz Isten! Halleúja! Hallelúja! Ámen.