Hivatalos álláspontom
rövid távú hatástörténet
Labossa Péter Mihály kollégám a Jeruzsálem pusztulásának emléknapján elhangzott prédikációjából kiemelt mondatok félreérthetősége miatt zsidó testvéreitől, és minden jó érzésű embertől, akit esetleg megbántott, bocsánatot kért. Korrekt. Többen is lájkolták azok közül, akik korábban megütköztek a róla megjelent hír hallatán. Ez is korrekt. Ügy lezárva. Aki tovább bolygatja, bajkeverő. Csakhogy a nyilvánosság, amire számíthatok, elenyésző az ügyhöz képest. Meg amúgy sem ezt szeretném tovább ragozni. Csupán néhány közbenső mozzanat gondolatokat indított bennem.
Hivatalos evangélikus tanítás olyan értelemben, mint a római katolikus tanítóhivatal által megfogalmazott állásfoglalások összessége, nincsen. Van viszont hivatalos evangélikus tanítás, ha az egyetemes és a reformációi hitvallásokra tekintünk. Utóbbiakban, főként a Luther által megfogalmazott iratokban meglehetősen gyakori az elhatárolódás különféle, a szöveg megfogalmazója szerint elítélt irányzattal szemben. Ilyenek például a pápisták, az anabaptisták, a rajongók, az ariánusok, a zsidók és sokan mások. Nem sok szépet mond róluk, sőt vannak – finoman fogalmazva – erősen magyarázatra szoruló megfogalmazásai is. Már ha a mai, szépelgő libsi vókos diskurzus-környezetben olvassuk őket. Mindenesetre, ha valaki 2024-ben egy reggel arra ébredne, hogy hirtelenjében ortodox lutheránus lett, akkor sokkal hajmeresztőbb dolgokat is mondhatna, mint Labossa Péter Mihály lelkész kollégám. És még csak bocsánatot sem kellene kérnie érte. Sőt, hősként ünnepelnék valahol, akár az egyszeri azeri cserediákot.
De még ha a heves vérmérsékletű Márton barátnál jóval csöndesebb léptű tudós, a reformátor jó barátja, a tőle csaknem tizennégy évvel fiatalabb Melanchthon Fülöp által megfogalmazott Ágostai Hitvallást vesszük is alapul, amely az evangélikus egyház beazonosításának világszerte legszilárdabb sarokpontja, mindjárt az első és legalapvetőbb hitcikkely, az egy Istenben való hit megfogalmazásakor ilyen elhatárolódásokat tart szükségesnek:
„Elítélik mindazokat a tévtanításokat, amelyek ez ellen a hittétel ellen támadtak, mint a manicheusokat, … a valentiniánusokat, ariánusokat, eunomiánusokat, mohamedánokat és minden hozzájuk hasonlót. Elítélik a régi és újfajta szamoszaténusokat is...” (Confessio Augustana I. cikkely) Ezek alapján, ha jót akarnék magamnak, semmiképpen
nem lennék se régi, se újfajta szamoszaténus
Félre az idétlenkedést! Holokauszt relativizálás gyanújának esete forgott fenn. És igen, tökéletesen egyetértek azokkal, akik erre felhördültek. Hadd ne tegyek kísérletet arra, hogy felsoroljam, mennyi mindenkire lehet, szabad, érdemes és muszáj ilyenkor minimum hivatkozni Adorno-tól kezdve Heller Ágnesen keresztül Kertész Imréig, vagy Pilinszky Jánosig. Kedves olvasóim, kérlek, tegyétek is meg ezt helyettem!
Én viszont hadd engedjem meg magamnak legalább remény szintjén a szubjektív vélekedést, miszerint érdi kollégám nem magánvéleményt fogalmazott meg, azaz nem egy antiszemita kijelentést akart történeti-teológiai köntösbe bújtatva igazolni az Atya, Fiú és Szentlélek segítségül hívásával. Egyszerűen csak nem gondolta át, hogy az ilyen áthallású utalásokat, épp a félreérthetőség elkerülése érdekében érdemes vaskosan egy megkérdőjelezhetetlen kontextusba betonozni. Hivatkozhatott volna például Mel Gibson vitatott és megosztó hatású filmjére, amelyből az idézett mondatot: „Vére rajtunk és gyermekeinken” - épp a félreértések elkerülése érdekében, a rendező kérésére kivágták a végső változatból, ennek ellenére érték kritikák, amelyek az antiszemitizmus vádját fogalmazták meg vele szemben.
Ami viszont engem illet
...megmondom őszintén, eszembe sem jutott Jeruzsálem pusztulásának emléknapján, amelyen az a bibliai történet állt előttünk amikor Jézus előre megsiratja a várost, (Lk 19, 41-48) hogy a diaspóra zsidóság kétezer éves történelmi sorsáról elmélkedjek. Nagyon egyszerű lélek lehetek, mert nekem egy város pusztulásáról elsősorban a saját tyúkszaros életem jut eszembe, meg a gyerekeim, unokáim és egyéb szeretteim.
Másodszor, de nem utolsósorban az egyház léte, fennmaradása, értelme, célja, meg ilyesmik. Hogy például mégis mi a búbánatos lófaszt csináltunk az elmúlt évezredekben tiszteletre méltó hagyományok őrzésén kívül? Mert tényleg gyönyörűek a katedrálisok a színes üvegablakokkal. Alkalmasak gimnazisták osztálykiránduláson való frusztrálására, az esti kicsapongáshoz való erőgyűjtés megalapozásához.
Gyönyörűek viszont a muzsikák a gregoriántól Praetoriuson és Bach-on át Mozartig vagy Händel-ig, de akár a gospeltől Andrew Lloyd Webber-en át a keresztény hörgős metálig. Az irodalmi művekről, a festményekről és szobrokról már nem is beszélve. A szakmai értelemben vett szavak szintjén viszont a sor végén kullogunk. Úgy értem, hogy egy keresztény prédikáció manapság legfeljebb attól lesz érdekes a nagyközönség számára, ha van benne valami megütköztető.
De úgy őszintén: kedves intelligens, éber, jó fej, nyitott gondolkodású, éles eszű, többnyire önmagukat agnosztikusként identifikáló értelmiségi embertársaim! Nem uncsi már, hogy semmi figyelemre méltó nincs számotokra egy keresztény prédikációban, legfeljebb néha, amikor valaki a megszokottnál is feltűnően nagyobb bornírt ostobaságokat hord össze a felvilágosodásról, a női bokszról, meg a holokausztról csaknem egy lélegzetvétellel? Vagy pont ez volt benne az újdonság, hogy végre egy evangélikus lelkész személyéhez köthető mindez? Ahhoz az egyházhoz, amelyik eddig talán úgy élt némelyek fejében, mint amelyik még talán a legkevésbé elcseszett az összes közül?
Köszi Peti, hogy levetted rólunk a majdnem ránk ragadt „agymosott lipsi” bélyeget
Nekem azért lenne végül egy áthidaló megoldási javaslatom arra, ha már mindenképpen zsidózni kell egy evangéliumi szöveg ürügyén. Például utalhatnánk a Pilátus által írt táblára, amit Jézus keresztjére szegeztek, és ami ellen az akkori vallási vezetők hevesen tiltakoztak, mindhiába. „Názáreti Jézus, Zsidók Királya”. (Iesus Nazarenus Rex Iudaeorum)
Mert miről is van szó?
Kereszténység, mint olyan, nem létezik. (sic!) Van egy sok tagozatra szétszakadt hagyományőrző klub, amelyiknek a tagjai közt voltak zsenik, és írtak csodás zenéket, verseket, novellákat, regényeket, festettek freskókat, ablaküvegeket, iniciálékat és ikonokat, építettek, alkottak, tudományos munkát végeztek, közben szenvedtek, máglyán égtek, kinek mit dobott a gép. De kereszténység, mint olyan, pláne, amit épp ma félteni kellene bármitől is, nem létezik.
Keresztények, azaz Krisztus-hívők, vagy krisztusi emberek élnek viszont szerte a világon ma is, különféle társadalmi berendezkedésű országokban. Az egyik pék, a másik földműves, a harmadik orvos, a negyedik mérnök, ács, vagy tanító, az ötödik árufeltöltő, vagy sofőr, és így tovább. Ha Krisztus szeretetét éli valaki, akkor hozzá tartozik. Akár sikerül neki valami jót tennie, akár megakadályozzák ebben, akár netán bebörtönzik, vagy megölik érte.
Zsidóság viszont van. Annak ellenére, hogy szétszóratásban, immár évezredek óta. És minden zsidónak van köze Jeruzsálem pusztulásához, vagy még korábban a babiloni hódítás elszenvedéséhez, valamint az utóbbi századokban a különböző országokban történt pogromokhoz.
Ami 1941-45 között történt, ahhoz viszont nem csak a zsidóknak, hanem minden embernek köze van. Minden ember, aki akkor élt, és akár tétlen szemlélője, pláne haszonélvezője, sőt kitervelője, vagy végrehajtója volt, ugyanolyan súlyosan sérült, mint azok, akik ellen a szörnyű erőszak irányult. Csak míg egyikük fizikailag pusztult el, addig a másik a lelkében vallott kárt.
Ami a haláltáborokban történt, arra nincs, és nem is lehet semmiféle magyarázat. Se történelmi, se erkölcsi, se teológiai, se filozófiai. Éppen úgy, mint Krisztus kereszthalálára. Nem lehet viszont nem észrevenni a borzasztó, vagy inkább felemelő párhuzamot a szenvedő és meggyilkolt király és a szenvedő és meggyilkolt népe között. És ebben mi, mindnyájan – keresztények, agnosztikusok, bármilyen vallásúak, még a régi és új szamoszaténusok is – kívülállók vagyunk. Egészen addig, amíg azt hisszük, hogy tudunk, vagy értünk bármit is az egészből.
Főleg, ha azt gondolod, hogy te vagy a megmondhatója, vagy értelmezője az eseményeknek, és tudója annak, mire is hívott el az Örökkévaló. Mihelyt a kataklizmán belülre kerülsz, Istenen kerülsz belülre. Ahol horribile dictu még azt is felismerheted akár, hogy mégis csak szórakozni hítt – minket mindnyájunkat.
***
Update: az evangélikus bibliaolvasó útmutató augusztus 9-re kiírt igéi: „Mentsd meg azokat, akiket halálra visznek, és ne fordulj el azoktól, akiket a vesztőhelyre hurcolnak! Ha azt mondanád, hogy erről nem tudunk, az, aki a szíveket vizsgálja, beléd lát, és aki lelkedet őrzi, ismer; ő megfizet az embernek cselekedete szerint.” (Péld 24,11–12) „És így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi.” (1Kor 12,26)
