1848. szeptember 29-én, a Pákozd–Sukoró–Pátka háromszögben vívott csatában Móga János altábornagy seregei győzelmet arattak, és visszavonulásra késztették a császári oldalon jelentős haderőt irányító Jellasics József horvát bánt.” Általános iskolás koromban a „fegyveres erők napja” néven szeptember 29-ét minden évben megünnepeltük. Habár az 1848-49-es forradalom és szabadságharc jelentősebb eseményeinek megünneplése nekünk magyaroknak ideológiától független és nemzeti jelentőségű, valahogy az utóbbi években nem sokat hallok ezekről.

Annál nagyobb örömmel fedeztem fel most az evangélikus útmutatóban, hogy a mai nap nem csupán egy közönséges csütörtök a sok közül, hanem Mihály arkangyal ünnepe. A katolikus hagyomány régóta ünnepli őt a mennyei hadak győztes vezéreként.

Nevének jelentése a héber „mi ká él” = „ki olyan, mint az Isten?” Egyes vallási hagyományok hét, mások meg négy főangyalt különböztetnek meg. A héber ószövetségi kánon és az Újszövetség, mindössze kettőt ismer: Gábriélt és Mikáélt. És mindkettővel kapcsolatban alapos okunk van úgy gondolni, személyüket valójában Istennel azonosíthatjuk. Az ószövetségi angyal jelenések, így például az Ábrahámmal vagy Gedeonnal való találkozások esetében is nem egyszer csereszabatos kifejezés az „Úr angyala” és az „Úr”.

Ahogyan Gábirél, az „isteni férfiú” jelentette Zakariásnak Keresztelő János születését, majd a názáreti szűznek, Máriának, hogy ő lesz anyja a megígért messiásnak, úgy a mennyei seregek élén biztos győzelemért küzdő Szent Mihályban nem félreértés magát a feltámadott és megdicsőült Jézust látni.

Ezt támasztja alá Pál apostol is, aki kifejezetten óv azoktól, akik „alázatoskodásban és angyalok iránti tiszteletben tetszelegnek, látomásaikkal foglalkoznak, saját bölcsességüktől ok nélkül felfuvalkodnak”. (Kol 2, 18) A „sárkány”, a „kígyó”, mint „ősi ellenség”, vagyis maga a megtestesült gonosz, a sátán legyőzése, amit Mihálynak tulajdonítanak a szent szövegek, keresztyén hitünk szerint egyértelműen Jézus Krisztus műve. Az apokaliptikus Jelenések könyvében tehát őt láthatjuk a győztes mennyei seregek élén. Ez a végső győzelem egészen közel van. Mielőtt azonban erre rátérnék, picit azért ugorjunk vissza az időben.

Amikor a negyven éves pusztai vándorlás végén Izrael népe benyomult Kánaán földjére, Jerikónál Józsué egy felfegyverzett harcossal találkozik. Először úgy véli, hogy közönséges ember, és ekként is szólítja meg. Ám ahogy korábban az égő csipkebokorból szóló hang Mózest, most őt is saruja leoldására szólítja fel a titokzatos személy, miután az Úr seregének vezéreként azonosította magát. Józsué pedig annak rendje s módja szerint arccal a földre is borult előtte (Józs 5,14b–c) Ezt követő beszélgetésük tárgya nem más, mint a magas fallal körülvett város bevétele. Ami nem elsősorban katonai, sokkal inkább papi, liturgikus esemény lesz a frigyládával történő körbejárás és a kürtök megszólaltatása által, minek következményeként a falak leomlanak.

A letelepedés utáni időről, a Bírák könyve hatodik fejezetében olvasunk arról, hogy a szomszédos midjániták terrorizálták Izraelt. Gedeon éppen búzát csépelt a présházban, hogy elrejtsen valamit az agresszorok elől, amikor megjelent előtte az Úr angyala, és ezekkel a szavakkal szólította meg: „Az Úr veled van erős vitéz!” Gedeon, miután megbeszélték, hogy azért történhettek gyalázatos dolgok népével, mert elhagyták az Örökkévaló iránti feltétlen bizalmat, leborult az angyal előtt, és áldozatot mutatott be neki. Ezután történik az a csoda, hogy a mindössze háromszáz fősre csökkentett sereggel megsemmisítő győzelmet arat a túlerőben lévő midjánitákon - az Úr nevében.

Több száz évvel később, már az ország két részre szakadása utáni időben történt, hogy Arám királya meg akarta támadni Izraelt. Ám akárhol is próbáltak letáborozni, hogy megindítsák az offenzívát, az izraeliták mindig előbbre jártak egy lépéssel. A király már azt feltételezte, hogy áruló van köztük, amikor tudomására hozzák, hogy nem más, mint Elizeus próféta tájékoztatja alkalomról alkalomra Izrael királyát gonosz terveikről. Ezután maga a próféta válik célponttá. Amikor rátalálnak, és körbeveszik azt a helyet, ahol tartózkodik, szolgája kétségbeesetten így kiált: „Jaj, uram! Mit tegyünk? De ő így felelt: Ne félj, mert többen vannak velünk, mint ővelük! Majd Elizeus így imádkozott: Uram, nyisd meg a szemét, hadd lásson! És az Úr megnyitotta a szolgának a szemét, és az meglátta, hogy tele van a hegy Elizeus körül tüzes lovakkal és harci kocsikkal.” Miután szolgájának a szeme megnyílt, most azért imádkozott, hogy az Úr verje meg vaksággal az arámiakat, és ne ismerjék fel őt. Így vezette az ő likvidálására küldött különítményt egyenesen Samáriába, ahol az izraeliek már felkészülten várták őket. A kérdés csak az volt, hogy levágják-e őket, vagy sem. A próféta tanácsára inkább lakomát rendeztek számukra, és azután küldték haza őket királyukhoz. (2Kir 6, 8-23) Abba is maradt jó időre az arám rablócsapatok portyázása Izraelben. Figyelünk? Jót tenni az ellenséggel, és ezzel lefegyverezni! Pedig ez még csak az Ószövetség!

Azonban itt sokkal többről van szó. És ez az igazán lényeges! A Gecsemáné kertben Jézus térdre borulva így imádkozott: „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied. Ekkor angyal jelent meg neki a mennyből, hogy erősítse őt.” (Lk 22,41b–43)

Az a Jézus, aki Poncius Pilátus előtt így nyilatkozott: „Az én országom nem e világból való: ha ebből a világból való volna, az én szolgáim harcolnának, hogy ne jussak a zsidók kezére. De az én országom nem innen való.” (Jn 18, 36), nem sokkal korábban, elfogása estéjén, az őt karddal védelmezni próbáló Péternek pedig ezt mondta: „Vagy azt gondolod, hogy nem kérhetném meg Atyámat, hogy adjon mellém most tizenkét sereg angyalnál is többet? De akkor miképpen teljesednének be az Írások, hogy ennek így kell történnie?” (Mt 26, 53)

Mire érti Jézus, hogy ennek így kellett történnie? Jó a halál? Jó a szenvedés? Jó a megaláztatás?

Szó sincs róla!

Az emberi gonoszság sajnálatos tapasztalat. És mit lehet ezzel szemben tenni? Aki kardot ragad, kard által vész el – mondja Jézus Péternek.

Brutális tény viszont, hogy Jézus, a saját maga védelmében nem élt a rendelkezésére álló túlerővel. Nem rendelt oda tizenkét sereg angyalt, hogy az őt elfogni induló botokkal felfegyverzett csőcselék minden egyes tagja helyben vagy futtában összeszarja magát. Nem zúzta szét a szemforgató főpapok és a nagytanács tagjainak kemény koponyáját. Ne sújtott le villám Poncius Pilátusra, sem Heródes Antipásra. A katona keze sem száradt le, amint a szeget verte Jézus testébe.

A minket körülvevő világ ellentmondásai, kiszámíthatatlansága és kegyetlensége elől jó okkal keres mindenki menedéket.

Jézus szenvedése és halála nem vereség, hanem győzelem.

A szeretet győzelme a hiúság, az önzés, az erőszak, a hatalmaskodás és az álszentség felett.

Szent Mihály arkangyal, a gonosz legyőzője a szeretet erejével diadalmaskodott.

Ez a győzelem nem kétesélyes.

Ez a győzelem egészen bizonyos.

Ez a győzelem már megtörtént.

Az erőszak, a hazugság, a gőg, az álszentség, a hatalmaskodás, a viszály és ellenségeskedés egyszer és mindenkorra vereséget szenvedett minden formájában.

Részese lehetsz ennek a győzelemnek te magad is.

Részese lehetsz Jézus győzelmének.

Kicsoda olyan mint az Isten? - Míkáél?

Ne borulj le senki ember előtt, és ne félj senkitől! Ha Isten veled, kicsoda ellened?

Az Úr angyala őrt áll az istenfélők mellett és megmenti őket. (Zsolt 34, 8)

Jézus győzött.

Jézus az élet.