Nemrég megismerkedtem néhány olyan evangéliumi, karizmatikus keresztyénnel, akik között – életem eddigi hatvan éve alatt – talán első ízben találkoztam gyanakvás nélküli elfogadással, sőt őszinte és leplezetlen tisztelettel. Az is igaz, hogy nem intézményes keretek közt, valamely felekezet érdekeit szolgálva élnek, hanem inkább egy laza, kötetlen baráti kört alkotnak ők maguk is.

Ez az üdítő, friss és felszabadító szemlélet, amellyel közöttük találkoztam, nem méricskéli és nem kérdőjelezi meg mások hitét, nem akar senkit a saját képére átformálni, nem akar bizonyos fajta nézeteket, viselkedés formákat, dresszkódot, vagy etikettet másokra rátukmálni, mint az üdvösséghez nélkülözhetetlen igazságokat. Senki nem tesztelt rafinált kérdésekkel, hogy kiderítse, vajon újjászülettem-e már, senki nem akart számba adni és elismételtetni velem valamilyen

megtérők imáját

és nem próbált a saját elgondolása szerint rám erőltetett bűnbánatot kicsikarni belőlem. Viszont minden akadály nélkül együtt tudjuk ünnepelni Istenünk és Atyánk határokat nem ismerő szeretetét, és azt a mindenre elegendő kegyelmet, amit Jézus Krisztus által kaptunk, valamint a Szentlélek mindnyájunkban való jelenlétét. Persze ők is emberek, mint ahogy én is, és vannak köztünk akár életvitelbeli, sőt akár még nézetbeli különbségek is.

Hogy nem a hibát keressük egymásban, hanem Isten arcát. Ahogyan mi is ezt szeretnénk felmutatni egymás felé. Az egyik kis virtuális közösségben, a mimézis mentor csoportban folytatott legutóbbi beszélgetés inspirálta ezt a kis gondolatsort, amit szeretnék megosztani. Nagyon úgy tűnik számomra ugyanis, hogy az Isten országában a hálózatosság elve működik, nem pedig a hierarchiáé.

Mire gondolok?

Itt is, ott is, meg amott is kicsiráznak, szárba szökkennek Isten magocskái, és aztán valahogy felfedezik egymást, és a bennük lévő hasonlóságot. Ahogyan egy erdő is organikus egységet alkot, és a fák is kommunikálnak egymással.

Évszázadokon át frontális harcként gyakorolták a missziót a keresztények. Térítés, meggyőzés, érvelés. Az emberek átállítása egy idegennek és sötétnek feltételezett oldalról úgymond a "mi" oldalunkra, az „igazság”, a „tiszta hit” oldalára. Aztán jön a szerintünk való vadhajtások nyesegetése, szabályok tömkelegének megalkotása, korlátok, kötelességek, engedelmesség, fenyegetés, exkommunikáció, inkvizíció, átok, ha kell háború, stb.

De ez igazából egyáltalán nincs összhangban Jézus eredeti szándékával és a megnyilvánulásaival sem. Sőt, pont az ellenkezője annak. A minket saját képmására teremtő Isten tükörképei, másolatai, utánzói vagyunk. Úgy tűnik azonban, hogy a torz tükröződés, valamint a hamis utánzás (mimézis) bejött a földi, intézményes egyházba, sőt szinte teljesen átvette itt az uralmat.

És Isten hagyta ezt

Éppen úgy, ahogy annak idején hagyta azt is, hogy Izrael királyt kérjen, ami pedig Sámuel szemében a legnagyobb istenkáromlás volt akkor. A végén mégis jót hozott ki abból is, hiszen így jutottunk el a Messiás fogalmához, aki a Dávid házából való sarj, a mindeneket helyreállító nagy király, maga az Úr, Isten Fia, a Krisztus.

Az évszázadokon át gyakorolt frontális térítés viszont megalapozta a világosság és sötétség harcának megértését. Csakhogy nekünk nem test és vér ellen van harcunk, hanem a bennünk és társadalmi beágyazottságunkban lévő téveszmékkel szemben, vagy ahogy Pál írja Ef 6, 12-ben: erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak. Azokat meg tényleg nem kell sajnálni, hanem szabad ellenük egészen ádázul és következetesen harcolni.