Éber álom hőségben
Nálam már kb huszonöt éve elszakadt volna a cérna veled kapcsolatban, ha nem lettem volna épp lefagyasztva. De az tény, hogy ezzel a megnyilvánulásoddal pontosan felmérted, hogy már olyan szintre sikerült alacsonyítanotok a morált, hogy nyilvánosan idézhetsz a Mein Kampf-ból, ráadásul úgy, mintha te magad találtad volna ki.
Egy természetellenesen nagy, Angela Davis frizurára emlékeztető lila parókás alakot látok közeledni a félhomályban. Az arca is kivehető lassan: talán Jáksó? Kezében gigantikus pezsgősüveg. Olyan, amilyet az autóversenyek győztesei szoktak a dobogó legfelső fokáról hajók oldalához vágni. Vagy nem?
Bernard-Henry Lévy egykedvű arccal, csuromvizesen ácsorog mögötte. Épp most kelt ki öltönyben egy kád hideg vízből. Meglepetésemre, a hátam mögül kerül elő egy vékony alak, keskeny bajusszal. Ahogy mellém ér, megfordul, és közvetlen közelről az arcomba vigyorog. Felismerem: Zimbardo az.
A stábtagok egyre kevésbé tudják visszatartani a röhögést. Az egyik operatőr úgy rázkódik, hogy a kameraképét lekeverik. Reflektorok gyúlnak, a súgógépen a közönséget instruáló felirat jelenik meg: LOL! Gépi ováció, elektronikus szignál, stroboszkóp, UV lámpa...
A pásztázó reflektorfényben, a háromtagú stúdiózenekar csutkára felerősített ütemeire egy gyűrött nadrágos, köpcös alak lépdel a színre pont úgy, ahogy a Fábry Show hatásvadász belépőjében a sztárvendég. Megdörzsölöm a szemeimet. Én lennék? Ja, mégsem. Ez ő. Személyesen. Hát mégis jól gondoltam. A gépi ováció lassan elhalkul, legalábbis elnyomja a valódi közönség harsány hahotája.
KÉSZ ÁTVERÉS!
Jáksó odalép hozzám, kezet nyújt. Én a pezsgős üvegért nyúlok inkább, és a fülsiketítő zajt elnyomni próbálva üvöltöm közvetlen közelről az arcába, bár senki nem hallja:
Egy dologra nem gondoltatok Lacikám, hogy komplett beszéddel készültem. Tudtam ugyanis elejétől fogva, hogy ez nem lehet más, csak egy jól megszervezett átverés. Sőt, én voltam az egész országban az egyetlen, aki mindvégig tudtam. Már 1998-óta. Sót, már 94-óta.
De ekkor már érkeznek a többiek is: Hosszú hajú, tömött bajszos egyetemista, nyakába akasztott táblával, amin az elmosódott felirat még kivehető: „rendőrállamban a pedagógusok bérlettel utaznak” És itt van a másik loboncos frizurájú is, egyenesen a prágai fogdából farmerdzsekiben, rengeteg kitűzővel, fülbevalóval. A libériás inas tiszteleg neki, gyorsan megeszi a feléje nyújtott gyorshajtásos cetlit, majd utat vág előtte a tömegben. Én eközben egyre felbátorodva folytatom a monológomat:
Kezdettől tudtam, hogy hülyéskedtek, és nagyon jól csináltátok, srácok! Ilyen erős vakcinát egyetlen elnyújtott dózisban beadni! Hát erre még a kisújszállási asszonyság sem gondolt volna! Ha ez az ország ezt az oltást túléli, akkor mi leszünk Nietzsche kísérleti laboratóriuma, és annyira megerősödve jövünk ki belőle, hogy a kínaiak is tisztelegni fognak nekünk. Kis ország, nagy kockázat. Kis pöcs, nagy álom. De hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, most már szeretnék a főszereplőhöz is néhány szót intézni:
Gyere már ide, hadd lapogassalak meg! Hiszen mi ugyanabban az éveben születtünk! Mindig meg akartam kérdezni tőled valamit: ott voltál a Kisstadionban a Uriah Heep koncerten 82-ben? Vagy már akkor is jobban szeretted a mulatóst? Ja, de azt akkor még fel se találták! Én ugyan világ életemben utáltam a futballt és a tesiórát, meg az öltöző szagot, és bár egy büfé-ruhatár szintű előfelvételis katonai oktatóbázison basztak el egy évet az életemből teljesen feleslegesen, de kicsibe múlt, hogy nem lettem öngyilkos attól is. Szóval régen megállapítottam, hogy mi egészen egymással ellentétes dolgokat tekintünk jó bulinak.
Ennek ellenére én azt mondom, hogy mi, hatvanhármasok tartsunk össze! Tekintsük úgy, mintha mondjuk kb negyven évvel ezelőtt engem lefagyasztottak volna, és csak most ébresztettek volna fel. Nézzük a tényeket: mindketten voltunk KISZ tagok. Igaz, én csak olyan langyosan. Amikor elkezdtem a gimit, emlékszem, egyetlen osztálytársam volt, aki nem akart belépni, és az sokkal több vesződséggel járt. Engem a többiekkel együtt automatikusan beírtak. Te viszont már akkor is belülről bomlasztottad a rendszert. Habár azt is meg akartam kérdezni tőled, hogy a bánatba harcoltál te a kommunisták ellen negyven évig, mikor ugyanabban az évben születtünk, és abban a szűk metszetben te és a barátaid épp KISZ aktivisták voltatok, legjobb spanod ráadásul titkári minőségben.
Nem találkoztunk személyesen, de viccesnek tartom, hogy egyidősek vagyunk, és ugyanannyi gyerekünk van mindkettőnknek. Én is pocakos vagyok, meg kissé frusztrált is. Az én apám is tagja volt az MSZMP-nek, de elég jól viselte, amikor a nyolcvanas évek elején beat miséken kezdtem gitározni ahelyett, hogy Soros ösztöndíjjal Oxfordba mentem volna. Nem is lett vagyona. Panellakás, hétvégi telek, kutya, Trabant – így élte nyugdíjas éveit. És nem kellett szégyenkeznem miatta utólag sem, mert mindenki úgy ismerte őt, mint elhivatott tanárt, aki a szakmai feladatait tekintette elsődlegesnek, amiért több alkalommal még az elvakult pártfunkcionáriusokkal is inkább konfliktusba keveredett, mintsem kiszolgálta volna a hülyeségüket. Bánya a fene.
Hallod, de azt most már talán mégis bánom, hogy kihagytam azt a találkozási lehetőséget veled húsz évvel ezelőtt. Tudod, amikor még volt ez a többfordulós bohóckodás a választáson, és úgy tűnt, hogy nem nagyon jön be nektek az első kör, ezért kitaláltátok, hogy meg kell menteni a hazát, és a március tizenötödikei kokárdát hagyják magukon azok, akik rátok szavaznak. Én ugyan nem hordtam kokárdát, és nagyon idegesítettek a félpályás útlezárásaitok utána, de valahogy mégis azt gondoltátok, hogy én szakmámból adódóan automatikusan a ti katonátok vagyok. Az történt ugyanis, hogy egy kedves KDNP-s helyi ember felhívott, és tájékoztatott róla, hogy az a nagy megtiszteltetés ért engem, hogy a két forduló közötti kampányrendezvényed alkalmával kiülhetek az emelvényre én is a körülötted lévő többi biodíszlet közé. Én meg hülye fejjel azt találtam mondani, hogy végtelen megtiszteltetés, és az előző négy évben bármikor szívesen váltottam volna pár szót veled (na akkor így fogalmaztam, hogy „találkoztam volna a miniszterelnök úrral”), de pont kampányban, és állásfoglalást sejtetve, még ha szimpatizálnék is veletek amúgy, nem tartanám szerencsésnek, már csak hivatásomból adódóan sem, ha kiülnék a tribünödre. Hát, ekkor lettem én a városban „komcsi pap”.
No de ez már régen volt, inkább csapkodjuk együtt a térdünket. És hadd gratuláljak mindnyájatoknak, hogy ennyire összehangoltan és fegyelmezetten végig csináltátok. Senki egyetlen pillanatra sem esett ki a szerepéből, nem röhögte el. Még a jachtozást és csatornaszörfözést is olyan olajozottan kezeltétek, ahogy csak vérbeli profik tudják. Annyira jók vagytok, komolyan! Kiemelt kedvencem az a bájos kis domina tekintetű jogászlány, akiről fantáziáltam is, habár nyilván esélyem sincs nála, hiszen biztosan nem a magamfajta lelakott vén fickókra gerjed.
De félre a búval! Inkább ünnepeljünk! Nem mondom, hogy ez a legutóbbi volt a legnagyobb truváj, hiszen sokszor megmutattad már az egész világnak, hogy tudsz te három milliméteres jégen is magabiztosan hokizni. Nálam már kb huszonöt éve elszakadt volna a cérna veled kapcsolatban, ha nem lettem volna épp lefagyasztva. De az tény, hogy ezzel a megnyilvánulásoddal pontosan felmérted, hogy már olyan szintre sikerült alacsonyítanotok a morált, hogy nyilvánosan idézhetsz a Mein Kampf-ból, ráadásul úgy, mintha te magad találtad volna ki. Fiatal koromban volt az ismeretségi körömben egy kicsit félnótás srác, aki mindig ilyen szövegeket nyomott, de engem nem különösen akasztott ki, mert biztos voltam benne, hogy ilyesmi úgysem kaphat újra nyilvánosságot. És te bebizonyítottad, hogy de. Szóval gondoljon bárki bármit, minden vitán felül áll, hogy a magyar nép, nektek köszönhetően akár egy következő évezredre elegendő védelmet nyújtó erős védőoltást kapott halálos hülyeség ellen. Csak az a baj, hogy ebben a nagy kísérletben valahogy úgy alakultak a dolgok, hogy valószínűleg nem lesz már újabb ezer évünk, hogy ezt kipróbáljuk. Hát így jártunk. Vasfüggöny mehet.
