Hacsak nem Wellington
elmélkedés a mai Útmutató igék kapcsán
„Örüljetek Jeruzsálemmel! Vigadjatok vele mindnyájan, akik szeretitek! Szívből örüljetek vele mind, akik gyászoltátok!” (Ézs 66, 10)
„Abban az órában is megjelent, hálát adott Istennek, és beszélt róla mindazoknak, akik várták Jeruzsálem megváltását.” (Lk 2, 38)
Földrajzi helyek, főként nagyvárosok megszemélyesítése ismert jelenség. Régebben nálunk Moszkva diktált. Némelyek Washingtontól vagy Londontól vártak segítséget. Vagy elmentek innen. Bécsbe, Párizsba, Stockholmba, Münchenbe, vagy más nyugati nagyvárosok valamelyikébe.
Néhány éve meg már azt láthattuk, olvashattuk óriás plakátokon, hogy Brüsszelt meg kell állítani. Ezek szerint jött. Akárcsak a Duna. Mert az viszont tényleg jön. A Duna az mindig jön. Figyeljetek a Dunára. És persze Brüsszelre is. Ha nem is ér ide, és nem jön, de azért fontos dolgok történnek és dőlnek el ott, ami minket is érint. Vegyük komolyan. És ne röhögjünk rajta. Egyelőre jó sok minden van, amin lehet röhögni. Vagy inkább sírni.
Mostanában vigyázó szemeinket megint Párizsra vetjük. Nem egészen úgy, ahogy annak idején Batsányi értette.
Habár később annak, ami akkor és ott történt, a folytatásában rút dolgok is voltak. Ám a kezdetekkor, amelyek szükségszerűségét és időszerűségét elvitatni a későbbi csúnya dolgok ismeretében sem lehet, a tudatra ébredés szabad levegője áradt, amit magába szippantva szép lassacskán egész Európa öntudatára ébredt.
Most féltjük.
Mert ugye féltjük, és nem kárörömmel nyugtázzuk, hogy Párizsban és Bécsben történnek ilyen borzalmak, nálunk bezzeg nem. (Vagy ha mégis, legalább többnyire családon belül marad.)
1980-ban sok ember vetette vigyázó szemeit Varsóra. 68-ban meg Prágára. És persze a vigyázó tankok sem maradtak el. Mint ahogy 56-ban Budapesten sem. Bár vigyázó szemeit a világ akkor biztosan ezekre a városokra vetette, érdemi segítség – hacsak a szovjet tankokat nem tekinti valaki ma is segítségnek – mégis csak az Úrtól érkezett. Már aki kérte, vagy észrevette a saját sorsában. Akár a börtönben, akár a bitón, akár gyászos magányában, akár kényszerű migrációban, akár itthon maradt, csalódott, kiábrándult, és/vagy gerince roppant emberként.
És most? Ki vigyáz? Kire? Mire? És hogyan? Ki vigyáz például a magzatokra? Beleértve természetesen azokat is, akiket épp egy embertelen és álságos törvény miatt illegálisan titokban, vagy külföldön, abortusz-turizmus keretében vetetnek el. És ki vigyáz a józan ész és az emberi méltóság mellett tüntető nőkre? Saját testi épségüket sem kímélő futballszurkolók és bátor patrióták – ahogy egyik képviselő hölgy nevezte őket? Késsel, bakanccsal, viperával? Ki vigyáz Minszkre? Az ott már hetek óta kitartóan az élhető és normális világért demonstrálókra? A maszkos verőemberek talán, akik a tüntetésről hazatérőket az otthonukig követik, és ott tovább rugdossák, pofozzák őket?
Vigyázó szemek. Megszemélyesített városok. Mostanában nem találnánk olyat, amelyik épp örül. Jeruzsálem talán legkevésbé.
Hacsak nem Wellington, ahol nemrég alakult egy nagy legitimitású kormány, nagyon eltérő karakterű, de kivétel nélkül mosolygós, elkötelezett emberek részvételével. A korábban is kormányzó párt kapott megerősítést az új-zélandi választáson. Sok más teljesítmény mellett a világon egyedülállóan sikeresek voltak a koronavírus járvány megfékezésében. A királynő biztosan büszkébb rájuk, mint az anyaországiakra. Örüljünk tehát Wellingtonnal? Vigyázó szemeinket reá vessük? Lehet, sőt érdemes. Mint ahogy aggódva, de inkább reménykedő imáinkkal Párizst, Bécset, Varsót, Minszket, Pekinget, Phenjant, Bagdadot és sok más várost körülölelhetünk.
Persze azért Budapestet se felejtsük ki. Meg ki-ki a saját városát, faluját. Mindenütt van minek örülni és van miért aggódni. Előbbit merjük megélni, az utóbbi meg indítson imára, sarkalljon nemes tettekre.
A világ történelme, az emberiség sorsa – bár sok benne a sajnálatos ismétlődés – mégis előre pontosan mindig kiszámíthatatlan. Ez a jó benne. Mert sosem mondhatjuk, hogy felesleges szólni az igazat, tenni a jót és kérni Isten hathatós munkálkodását.
Egy valami azonban biztos: Isten ótestamentumi népe, Izrael, és ezt a népet szimbolizáló város, a megszemélyesített Jeruzsálem mindent átélt már, ami egy országgal, várossal, emberi közösséggel vagy birodalommal megtörténhet. A település említésre kerül már az Ősatyák történetében is. Később Dávid tette királyi székhelyévé és szent hellyé. Salamon építtette a templomát, amely évszázadokon át hirdette az Örökkévaló dicsőségét.
Aztán hitvány vezetőinek bálványimádása és gonoszsága, meg a nép érdektelensége és földhözragadtsága miatt elszenvedte Isten büntetését is. Lerombolták, meggyalázták. Az őt szeretők elsiratták, ellenségei gúnykacajjal illették. Elfeledett volt, belepte a repkény, felverte a gyom, sakálok tanyáztak az egykori szent helyeken. És Isten, íme nem feledkezett meg róla, hanem jóra fordította népe sorsát.
A több évezredes történetet jól kirajzolja néhány Jeruzsálemre vonatkozó bibliai idézet. A dicsőséges korszakra utal a zsoltárvers: „Jeruzsálem, te szépen épített város, részeid jól illenek egymáshoz!” (Zsolt 122, 3) A fogságba hurcolt hívő izraelita imájában megszólal ez a mély elköteleződést kifejező fájdalmas mondat: „Ha megfeledkezem rólad, Jeruzsálem, bénuljon meg a jobb kezem!” (Zsolt 137, 5) A többszörösen is elpártolt szent várost nem csak Jeremiás siratta meg, hanem Jézus is: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, mint a kotlós a csibéit szárnyai alá, de nem akartátok!” (Lk 13, 34) Pál apostol tanításában az ószövetségi törvénnyel szemben a Krisztusról szóló evangélium hangsúlyos. Ezt Hágár és Sára személyével, és ószövetségi földrajzi nevekkel illusztrálja: „De a mennyei Jeruzsálem szabad: ez a mi anyánk.” (Gal 4, 26) János apostol Patmosz szigetén a szörnyűséges látomások után látja a boldog végkifejletet is: „És a szent várost, az új Jeruzsálemet is láttam, amint alászáll a mennyből az Istentől, felkészítve, mint egy menyasszony, aki férje számára van felékesítve.” (Jel 21, 2)
Jeruzsálem története a mi történetünk. Jézus arra tanít, hogy sírjunk a sírókkal, gyászoljunk a gyászolókkal, és vigadjunk együtt az örvendezőkkel. A történet végkifejlete és célja biztos: Isten örök országában nem lesz többé jaj, sem lefejezés, sem abortusz, sem abortusztörvény, sem tömegoszlatás. Csak öröm. Vigyázó szemünket vessük tehát az új, a mennyei Jeruzsálemre, és szippantsunk a szabadság és öntudatra ébredés friss levegőjéből!
Ja, és addig is: merjünk együtt örülni Wellingtonnal!
