„Ő szabja meg a különböző időket és alkalmakat. Királyokat taszít el, és királyokat támaszt. Ő ad bölcsességet a bölcseknek és tudományt a nagy tudósoknak.” (Dán 2, 21)

„Nagyok és csodálatosak a te műveid, mindenható Úr Isten, igazságosak és igazak a te utaid, népek királya: ki ne félne téged, Urunk, és ki ne dicsőítené a te nevedet, hiszen egyedül te vagy szent: mert a népek eljönnek mind, és leborulnak előtted, mert nyilvánvalóvá lettek igazságos ítéleteid.” (Jel 15, 3-4)

Feltételezem, hogy esetleg lehetnek olyanok, – na most nem magamra gondolok, hiszen jámbor keresztyénként, eltekintve a hirtelen felindulásból tett meggondolatlan kijelentéseimtől, soha nem mernék komolyan pimaszkodni az Örökkévalóval – de azért lehetnek olyanok, akik ha lehetőségük lenne rá, feltennék a kérdést az Úrnak némelyik királlyal kapcsolatban, hogy valóban ő támasztotta-e, és ha igen, akkor

ezt mégis hogyan gondolta.

Mert oké, hogy el is taszítja némelyiket, nem csak támasztja őket, és a legmaradandóbbnak gondolt királyság is véget ér egyszer, de amíg tart, addig azért nagyon de nagyon sokan nyögik azt a királyságot. Meg aztán ugye annak a szerencsétlennek, aki tévedésből lett király, neki sem mindegy, hogy direkte dicstelen vég lett neki szánva. Mert hogy dicstelen vége lesz minden dicstelen királyságnak, az bizonyos.

Egy emberélet nagyon rövid. Ha valaki végig uralkodja, akkor sem tud teljesen betöltekezni vele. Míg sok valaki másnak meg az egész rövid földi életét beárnyékolja valakinek az elfuserált királysága. Márpedig az elfuserált királyságból, legyen az bár pünkösdi, mindenképpen sok.

Azért megnézném már azt az ezeréves királyságot is. Persze abban csak azoknak van részük, „akiknek fejüket vették a Jézusról való bizonyságtételért és az Isten igéjéért, akik nem imádták a fenevadat, sem az ő képmását, és nem vették fel az ő bélyegét homlokukra és kezükre” (Jel 20,4). Ami a fenevad imádatát és bélyegét illeti, talán még esetemben sem késő. Azért a fejvételtől, ha van rá mód, eltekintenék.

Tény viszont, hogy voltak, sőt vannak még ma is, akiknek fejüket veszik mások. És nem csak átvitt értelemben, hanem valóságosan. Elfuserált királyok és elfuserált eszmék meg vallások nevében. És hogy ne legyen túl könnyű eligazodni, némelyekét egyenesen Jézus, meg az Isten igéje nevében. Másokét meg csak úgy, szimpla gonoszságból, őrületből. Igaz, nem mindenki fejét a Jézusról való bizonyságtételért veszik, de akinek történetesen mégis azért, kétség sem fér hozzá, hogy rászolgált végre arra az ezer éves uralkodásra. És arra is, hogy őt nem taszítja el Isten, mint az elfuserált királyokat.

Bármilyen furcsa is, de akárhogyan csűröm-csavarom, csak arra jutok, hogy a magamfajta egyszerű embernek, aki

se nem király, se fejét nem vették,

mégis jelentenek valamit ezek a bibliai mondatok is. Méghozzá nem kevesebbet, mint azt, hogy éljek bár elfuserált királyok uralma idején, bosszankodjak bár ostoba és tébolyult döntéseiken, amelyek milliók életére vannak hatással, beleértve a saját életemet is, nyögjem bár eszement eszmék fejem feletti csörtéjét, mégis tudhatom, hogy az egyetlen igazi király szeretetében van az életem elrejtve.

És ennek az egyetlen igazi királynak, az Örökkévaló Istennek a szerető és igazságos kezében van az emberiség történelme, sőt az egész világ sorsa is. Amit megélünk, az események, amiknek oly nagy jelentőséget tulajdonítunk, az ügyek, amelyekért küzdünk, a dolgok kimenetele, amikért izgulunk, a kudarcaink, melyeket megsínylünk, amikor valaminek a hiányát szenvedjük, amikor megtapasztalt tehetetlenségünk, magunkra maradottságunk börtönében kínlódunk, vagy épp az események feltartóztathatatlanságával, tömegben való sodródásunk kétségbe ejtő végzetszerűségével szembesülünk, ez mind mind pusztán egy átmeneti idő megannyi morzsája vagy szikrája.

Az apokaliptikus szövegek Istent távolinak, megközelíthetetlennek, hatalmasnak, a történelmen és a sorson kívül és felül állónak mutatják. Hatalmas, félelmetes és dicsőséges volta hangsúlyozódik. Amikor ezeket olvasom, egy kicsit az idegenség és a ridegség érzése kerít hatalmába. Jó azért, hogy nem csak ezen a nyelven szólal meg az ige.

Így miközben a trónon ülőt látom, aki előtt leborul minden nép, és akinek markában van minden rátermett és elfuserált király egyaránt, szóval ő, ez a hatalmas Úr, mégis bátorkodhatom tudni róla, hogy

itt lakik az én szívemben,

és néha kitörő örömmel, néha meg elcsukló hangon, de magasztalhatom őt, és hálát adhatok neki mindenért.

És igen, őt csodálhatom a tudósok tudományában és a bölcsek bölcsességében is.