„Az én Uram, az Úr megtanított engem mint tanítványát beszélni, hogy tudjam szólni igéjét az elfáradtaknak.” (Ézs 40, 4a)

„hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket.” (2Kor 1, 4)

Teljes tisztelettel a tényleges és valós és nagyon is figyelembe veendő kivételek iránt, most egy kicsit lubickolni fogok egy jelenség fikázásában. Tuti belépő volt sokáig – sőt talán még ma is az lehet – bizonyos helyeken nyilvános szereplések alkalmával ez a mondat: „nem kenyerem a beszéd”. A hallgató ezáltal mindjárt az elején arra van kötelezve, hogy máris ámulatba essen a szónok erkölcsi nagysága felett, és minden mondatát kinyilatkoztatásként vegye.

Mert a „nem kenyerem” egyrészt azt hivatott kifejezni, hogy „nem ebből élek”. „Nem kapok érte pénzt.” Vagyis „semmi hasznom abból, hogy most itt kiállok a nyilvánosság elé, és szólok hozzátok”. Önzetlenül teszem, sőt, áldozatot hozok, mert a „nem kenyerem” azt is jelenti, hogy

nem vagyok a szavak embere

Ezáltal egyben felmentést is adat magának előre, és biankó csekket állíttat ki a közönségével arról, hogy bármennyi értelmetlen, önellentmondást tartalmazó baromságot hord itt majd össze hosszú, véget nem érő perceken át úgy, hogy se pont se vessző, nem hogy alany és állítmány egyeztetve lenne egymással, azt tekintsék eme alázattal elismert gyarlósága jelének.

Egyébként meg úgyis le lesznek nyűgözve, és ez a látszólagos szerénység csak emeli az elismerés jogosultságát.:„nem csak nem pökhendi, hanem milyen jól is beszél!” Így lehet egyszerre két makacs és brutális tényt is egy csapásra, állításként a teljes ellenkezőjére fordítani.

Hiszen úgyis az lesz a lényeg, hogy amúgy meg ördögi profizmussal tüzeljen fel indulatokat, vagy szítson viszályt, keverjen káoszt ama látszat alatt, hogy ő most épp tiszta vizet önt a pohárba, vagy a szeretet és a békesség hangján szól, ami a saját magáról kiállított igazolás értelmében eleve vakon elfogadásra méltó, tartalomtól és eredménytől függetlenül.

És mivel épp az ilyen feleslegesen beszélők devalválták az emberi kommunikáció csodálatos isteni ajándékát, az értelmes beszédet, megteremtvén ezáltal a szó és tett dichotómiáját, eleve adott a siker, ha valaki egy fél mondattal elintézi a szó értékét, amit egyébként most majd mégis abuzálni kezd, méghozzá a legalantasabb módon.

Tehát kimondatlanul azt is állítja ezzel a felütésével az illető, ami a faragatlanságot a szellemi sötétségben józan észnek vélő plebsz szerint a legnagyobb erény, miszerint „nem gyakorlom magamat a süketelésben”, az „üres dumában”, a „haszontalan fecsegésben”, a „sok beszédnek sok az alja”, a „száz szónak is egy a vége” típusú tevékenységben.

Tehát ha egy kritikus helyzetben, amikor teljes a káosz, és törvényerőre emelkedik az agyatlanság, egymást köpködik, lökdösik, bunkózzák az emberek, és valaki mégis megpróbál értelmesen, türelmesen valami élhető kompromisszumot keresni, akkor jó hangosan el kell kezdeni skandálni, hogy "bla-bla-bla" és hozzá ordenáré módon hahotázni.

És akkor még nem is beszéltünk a ki nem mondott, ám bennfoglalt üzenetről, ami arról szól, hogy „mert én a tettek embere vagyok!” Érted? Üres duma helyett végre cselekvés! Máris kész a morális üzenet. Elég csak felköpni és alája állni, aztán diadalittasan letörölni és ökölbe szorult kézzel előre indulni...

***

Csakhogy ez a parányi lángnyelv – milyen szép is a magyar nyelv, hogy a lángra és a beszédképzés egyik legfontosabb szervére ugyanaz a szavunk! – nem csupán pusztítást tud előidézni, hanem az ügyes cserkész a táborban erre kijelölt, kövekkel gondosan körberakott helyen alágyújthat a bográcsnak, vagy fagyos időben akár egy parányi kunyhóban is életmentő meleget csinálhat egy kemencében, amiben az ugyancsak életet jelentő cipónk is kisülhet.

Aztán ha hinni lehet Darwinnak, a korábban fegyverként és a táplálék hús széttépésére is használt erős fogazat jelentőségének fokozatos háttérbe szorulásával egyre nagyobb hely jutott az agynak. Akárhogyan is, ez valahogy mindenképpen arrafelé mutat, hogy ne becsüljük alá az értelmet és annak kifejező eszközét, az emberi beszédet.

Hiszen a mindenkori szónokok – beleértve azokat is, akik a „nem kenyerem a beszéd” típusú közhelyekkel kezdik mondandójukat – épp az emberi faj sorsának alakulására legnagyobb hatást gyakorló személyek, akik képesek még az erős fizikumú, harcedzett társaikat is csatarendbe állítani. Vagy a csatasorból inkább az ásók, metszőollók, kapák és kaszák világába visszavezetni. A szó hatalom. Kérdés, ki mire használja.

Nem segít a szó?

Tény, hogy például Jób barátai, akik bár igés könyvjelzőre kívánkozó gyönyörű bölcsességeket fogalmaztak meg, mégis haszontalan fecsegőknek bizonyultak. Az adott helyzetben – a kontextusban ugye – szavaik nem segítettek, hanem tartalmatlan frázisokként hulltak alá. Isten is Jóbnak adott végül igazat velük szemben.

A „szép szavak” üresen konganak, ha nincsenek összhangban a tényekkel, vagy a valósággal. A tényekkel, amennyiben nem őszinték, és csak arra törekszik kimondójuk, hogy elfedje velük a bajt, vagy elrejtsen magának valamit a többiek elől. A valósággal, amennyiben a beszélő csak technikai értelemben használja a beszéd képességét, de elméje nincs „bekötve” az Örökkévalóhoz. Ennél már csak az károsabb, ha mégis ezt mondja, sőt hiszi is magáról. Mert az igazság azon kívül, hogy kíméletlenül őszinte, ugyanakkor messze túl is lát a pusztán érzékszervek vagy hétköznapi tapasztalatok megszokott világán. De nem fantaszta, álmodozó módon, hanem reálisan.

Az igaz szó gyógyít.

Az igaz szó vigasz. Jó példa erre Jézus szava. Azt mondja a naini özvegynek, aki a fiát gyászolja, hogy „ne sírj”. Milyen sokszor elhangzik ez emberek szájából, és mennyire feleslegesen. Jézus azonban feltámasztja az egyedül maradt nő egyetlen fiát.

Máshol meg parancsol a hullámoknak és a szélnek: „Csitulj el!” - és elül a vihar. Azt mondja a démonnak, hogy menjen ki az emberből, és hagyja őt békén, és az kitakarodik. Azt mondja a leprásnak, hogy „megtisztultál”, és attól kezdve az addig rothadó bőre olyan lesz, mint a kis gyermeké. Azt mondja a dadogó süketnek, hogy „effata”, azaz nyílj meg, és attól kezdve érthetően beszél. Azt mondja a bénának, hogy „kelj fel és járj”, és az felkel és jár. Azt mondja: bűneid meg vannak bocsátva, és... és tényleg.

Ugye, jó lenne a szavak emberének lenni? Ugye, mennyire igaz ránk is, hogy kenyerünk a beszéd? Nem csak az, amit én mondok ki, hanem az is, amit hallok. Tény, hogy egy lelkész azért kapja a fizetését, hogy különböző helyeken és körülmények közt beszéljen. Szomorkodóval, kételkedővel, gyászolóval, gyermeke, vagy unokája születésén örvendezővel, szerelmessel, és beszéljen vasárnaponként és ünnepeken. Ezért nem mondhatom azt, hogy nem kenyerem a beszéd. Ez viszont összefüggésben van azzal is, hogy nem szívesen hallgatok bármit. Ha elém raknak egy követ, vagy egy darab szart, azt azért nem fogom megenni.

 Kenyeres kép forrása: https://napfenyescukraszat.hu