Aratás
két nap Útmutató igéit gyűjtöttem egybe
„Így szól az én Uram, az Úr, aki összegyűjti a szétszóródott Izráelt: Még gyűjtök azokhoz, akiket összegyűjtöttem!” (Ézs 56, 8)
„Összegyűjtöm nyájam maradékát minden országból, ahová szétszórtam őket, és visszahozom őket legelőjükre, ahol szaporodni és sokasodni fognak.” (Jer 23, 3)
„a mi üdvözítő Istenünk ... azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére.” (1Tim 2, 3-4)
„Ha valakinek közületek száz juha van, és elveszít közülük egyet, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e addig az elveszett után, amíg meg nem találja?” (Lk 15, 4)
Az Útmutató egyazon napra kiírt ószövetségi és újszövetségi igéi mindig tartalmaznak valamilyen közös mozzanatot. Van, hogy egyetlen szó, vagy egy életünket, üdvösségünket érintő téma ez. Sok esetben nem formai egyezés van, hanem kissé elvontabb fogalmi vagy hangulati elem jelenti a közös pontot. Ilyenkor már önmagában az a gondolkodás tekintetében mégsem túlzottan megerőltető kis utazás is egyfajta ajándék lesz, amíg ennek felismerésére eljut az ember.
Most két egymást követő nap, a hétfői és keddi ószövetségi igék szólnak ugyanarról. Mindkét esetben a babiloni fogság utáni szétszórt Izrael összegyűjtéséről van szó. Mennyi szeretet, elköteleződés, felelősségvállalás és gondoskodás van Istennek ebben a cselekvésében!
Ahogyan egy osztályfőnök az iskolai kiránduláson, egyik állomásról a másikra indulva, buszra szállás előtt létszámot ellenőriz. És nem pusztán káposztafejeket számol, hanem név szerint ismeri diákjait. Feltűnne neki, ha bárki helyett egy idegen gyerek állna be a sorba.
Nem úgy, mint abban a morbid amerikai vígjátékban, ami kiégett, fásult tanárokról és kezelhetetlen pimasz kamaszokról szól, és épp egy ilyen jelenetnél, a papírjából fel sem néző egyik kísérő így szól a másikhoz:
te figyelj már, egy kölyökkel több van
- mire a másik: „nem baj, legalább ha elveszítünk egyet, még mindig ki lesz a létszám”. Amikor Isten összegyűjti a népét, senkit nem felejt ki.
Az összegyűjtés, főként emberekkel kapcsolatban, tartalmaz fontos áthallásokat is. Az egyik, a világ végén végbemenő aratásra vonatkozik. Jézus aratáshoz hasonlítja Isten ítéletét. Ez már túlmutat egyetlen nép sorsán, történetén, reménységén. Minden ember, minden nép Isten színe elé áll.
Aratáskor begyűjtik a termést. Valahogy magától értetődőnek tartjuk, hogy Isten aratása alkalmával, ellentétben az emberek által végzett, szükségszerűen mindig tökéletlen munkával, egyetlen gabonaszem sem vész el. Mind a csűrbe kerül.
Ugyanakkor az is hangsúlyos, hogy semmi oda nem való nem kerül be az érett gabonaszemek közé. Ahogyan már Keresztelő János is hirdette: „Kezében szórólapát lesz, és megtisztítja szérűjét: csűrébe hordja gabonáját, a pelyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel.” (Lk 3, 17) Jézus ugyan nem szórólapáttal a kezében érkezett, és ítéletet sem tartott első eljövetelekor, de a búza és konkoly példázatában ő is hasonlóan tanított erről a szétválasztásról: „Az Emberfia elküldi majd angyalait, és összegyűjtenek országából minden botránkozást okozót és gonosztevőt” (Mt 13, 41) Ugyanezt mondja el a halászháló példázatában: „Hasonló a mennyek országa a tengerbe kivetett hálóhoz is, amely mindenféle halat összegyűjt.” (Mt 13, 47) A parton aztán majd megtörténik a válogatás, és a hitványakat visszadobják.
Keresztelő Jánoséhoz képest új távlat Jézus tanításában, hogy eszünkbe sem jut, hogy csupán Izraelre, ne pedig az egész emberiségre gondoljunk. Ezt erősíti meg a juhok és kecskék szétválasztásáról szóló példázat is: „Összegyűjtenek elé minden népet, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől.” (Mt 25, 32)
Bámulatosan gazdag ez a képi világ, ami a bibliai szövegekből elénk tárul. Ha csak erre az egyetlen témára gondolunk, mint az ember üdvössége, akkor együtt jelenik meg a vetés és az aratás. Pedig van-e két egymástól ennyire elkülöníthető tevékenység? Mert bár ugyanannak a folyamatnak a két végpontját jelölik ki, mégis ennyire eggyé válnak. Hiszen az evangélium szolgálatát szokás magvetésnek tekinteni, ugyanakkor Jézus mégis arra biztatja tanítványait, hogy kérjék az aratás urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába. Mindezt úgy, hogy akár a magvető példázatában, akár az aratásról szóló szövegekben a munka tulajdonképpeni végzői nem emberek, hanem angyalok, vagy maga az Úr. Pétert, a halászt mégis arra hívja el Jézus, hogy ezután ne halakat, hanem embereket gyűjtsön a hálójával.
Mit jelent mégis ez a gyűjtés? Megszólítani embereket egy bizonyos tanrendszerrel? Megnyerni őket arra, hogy elfogadják azt magukénak? Meggyőzni embereket arról, hogy igazítsák nézeteiket a miénkhez? Rájuk kényszeríteni szokásokat? Felszólítani őket, hogy változtassák meg a véleményüket aszerint, ahogyan azt mi előírjuk nekik? Vegyék át a szóhasználatunkat? Váltsanak világnézetet, és öltsék magukra, mint egy ruhát, az úgynevezett keresztyén értékrendet, vagy kultúrát?
Így csupán feltéve ezeket a kérdéseket, meglehetősen nyilvánvaló, hogy van mit másképp látnunk nekünk, magunknak, úgynevezett keresztyéneknek, igehirdetőknek, lelkészeknek, egyházi embereknek, mezei híveknek. Ugyanígy szükségszerű a szembesülés önmagukkal azoknak a világ erkölcsein szörnyülködőknek, a Bibliát furkósbotként használóknak, akik olyan tan- és normarendszert hirdetnek, vagy abuzálnak hitvány földhöz ragadt piti céljaik elérése érdekében, amit maguk vesznek komolyan legkevésbé. Teszik mindezt abban a világban, amelyben sóként, világosságként, hegyen épült városként, élcsapatként kerülnek meghatározásra Isten igazi szolgái. Lehet, hogy valaki megelőzött? Valaki a helyünkre állt?
Valaki lenyúlta a bizniszünket?
Nem sokkal inkább arról van szó, hogy azok mentek teljesen másfele a zászlóval a kezükben, akik még mindig a világ megmentőinek képzelik magukat?
Ahogyan Isten összegyűjti övéit, az legkevésbé sem hasonlít arra, mint amikor átfestenek vagy újra címkéznek valamit. Főként nem hitványabbra, és főként nem a legfélresikerültebb és sohasem működött emberi elképzelések szerint. Ahogyan Jézus maga mellé gyűjtötte barátait, akik jól érezték magukat a jelenlétében, és nem kényszerből, hacsak nem belső kényszerből követték őt mindenhova, úgy találnak, ismernek egymásra, gyűlnek össze, melegednek együtt Isten gyermekei. Szabadon, örömmel, békességben, szeretetben.
Ide kívánkozik az összegyűjtéssel kapcsolatos másik áthallás. Valamikor a hetvenes-nyolcvanas években meséltük azt a viccet, amiben a nyugatnémet kancellár büszkén mondja, hogy ő gyűjti a róla mondott vicceket. Mire Honecker is előrukkol a saját hobbijával, miszerint ő a róla vicceket mesélő embereket gyűjti.
Nem szükséges bizonygatni, hogy emberek gyűjtése, bevagonírozása, kitelepítése, táborokba szállítása, listázása nem ugyanaz, mint amit Jézus bízott Péterre, amikor azt mondta neki, hogy „ezentúl embereket halászol”. Csakúgy, mint ahogyan a padlássöprés sem ugyanaz, mint a gabona betakarítása.
„Vajon nem ti magatok mondjátok-e, hogy még négy hónap, és jön az aratás? Íme, mondom nektek: emeljétek fel a szemeteket, és lássátok meg, hogy a mezők már fehérek az aratásra.” (Jn 4, 35) Igen, a gazda lassan elérkezettnek látja az időt arra, hogy nekieressze sarlóját. Kire várunk? Mire várunk?
A busz motorja már jár, ajtaja nyitva, és lassacskán szinte mindenki felszáll. Boldog és boldogtalan. Pipa. Útszélek, kerítések mentén, vagy piacon álldogálók. Pipa. Sánták, nyomorékok, vakok és leprások. Pipa. Paráznák, iszákosok, vámszedők és pogányok.
Pipa
Talán már csak azokra kell várni, azok miatt jár üresen a motor, akik még mindig abban a hitben ringatóznak, hogy ők vezetik a buszt, vagy legalábbis nekik kell megszámolni, listázni, felengedni, vagy nem engedni az utasokat. Akik Isten nevére hivatkozva, még mindig élcsapatnak, a kinyilatkoztatáshoz hűséges keveseknek képzelik magukat.
Velük van legnehezebb dolga az Úrnak. De ahogy a Jézus Krisztus Szupersztár végén, a főpapok és Pilátus után legvégül még Júdás is felkapaszkodik, úgy őket sem akarja itt hagyni. Mert azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére. És mert az ő módszere nem a söprés meg a listázás, hanem a termés minden egyes magjára odafigyel. Ha pedig a száz báránykából akár csak egy is elkódorog, akkor addig nem nyugszik, míg utána nem megy és meg nem találja. Vállára veszi és hazaviszi. Akkor aztán lesz nagy öröm.
Vasárnapi prédikációért katt a szivárványra!
