„Menjünk eléje hálaadással, ujjongjunk előtte énekszóval! Mert nagy Isten az Úr, nagy király minden isten fölött” (Zsolt 95, 2-3)

„A boldog és egyetlen Hatalmasság, a királyok Királya és uraknak Ura. Övé egyedül a halhatatlanság, aki megközelíthetetlen világosságban lakik, akit az emberek közül senki sem látott, és nem is láthat: övé a tisztelet és az örökkévaló hatalom. Ámen.” (1Tim 6, 15b-16)

Épp a napokban készítettem hittanos videókat. A Bírák könyvéről beszéltem a gyerekeknek. Jefte történetének elmondásakor, mint mindig, most is zavarba jöttem. E sorok írásakor azonban külön is hálás vagyok, hogy friss az élmény, és így még csodálatosabb arra gondolni, hogy Isten soha nem tett olyan felelőtlen és felesleges fogadalmat, mint ez az ammóniták ellen Izrael seregét diadalra vezető erős vitéz.

Habár ebben az általunk – képmutatásunk, görcsösségünk, sértett gőgünk, magamutogató versengésünk és szorongásaink miatt – fülledt és lábszagú kaszárnyává silányított világban megtanultam, hogy csak nagyon kivételes alkalmakkor engedjem el magam.

A vérmérsékletem lecsitult, és a legvadabb pszichedelikus trance metálra is kizárólag fejben pogózok. De olyankor korlátok nélkül, pokol és menny között ugrálva olyan boldogan és szabadon, ahogy csak a nagyon kicsi gyerekek mernek, nem ismervén azt a képtelen lehetőséget, hogy apu vagy anyu ne kapná el őket a megfelelő pillanatban. Nincs semmibe zuhanás.

Isten nem áldoz fel. Nincs is szüksége rá, hiszen övé minden. És ő az én apukám, aki mindenkinél erősebb. Sőt, attól is megvédene, ha valaki netán mégis fel akarna áldozni. Mert az ember már csak ilyen, hogy mindig fel akar áldozni valakit. Görcsössége, sértett gőgje, szorongása, frusztráltsága miatt.

Kell az áldozat

Istenért, hazáért, eszmékért, becsületért, családért, jövőért, egyházért, szolgálatért, ékes jó rendért, igazságért, békességért. Mikor mi adódik, de mindenképpen fel kell érte áldozni valakit. Egymást, önmagunkat, vagy épp ártatlan és védtelen állatokat. A saját gyerekeinkről már nem is beszélve – akiket álságos morál és sehova nem vezető, értelmetlen célokra hivatkozva nyomorítunk tovább, mintha csak bosszút akarnánk állni az előző nemzedékeken, akik velünk tették ugyanezt. Pont, mint a katonaságnál. Szívjál kopasz, én is szívtam!

Nagy áldozat-mániánk magát az Istent sem kerülte el. Mert bűnbak mindenképpen kell. Kell a farmakosz – a gyógyszer a halálos betegségre: a kisebbrendűségi érzésből fakadó felsőbbrendűségi tudatra. Az elfojtott bűntudatra. Hajlamai, vágyai és valódi énje felvállalásának képtelenségére. És miután már mindent feláldozott: testvért, szülőt, gyereket, jövőt, élővilágot, rendet, igazságot, békességet, becsületet, hát most már Isten is kerüljön végre terítékre! Vagy kerüljön le végleg az étlapról. Nem is tudják a fanatikus hívők és ateisták, mennyire közel vannak egymáshoz gondolkodásban.

Istent azonban nem kell félteni

Miért ment bele mégis ebbe a beteg játszmába? Miért szolgáltatta ki magát ott a kereszten? Miért táplálja a sárkányt? Mert mindenképpen meg akar minket szelídíteni. Akárcsak Szent Ferenc a farkast. Akivel nem csak beszélgetett, hanem még arra is rá tudta venni, hogy vegán kosztra térjen át.

Áldozatot akartok? Itt vagyok én! Velem szórakozzatok, ne egymással! A kicsit könnyű bántani, de próbálj megölni engem! És ott a kereszten ez sikerült is. De nem tarthatott sokáig az örömmámor. Bizony abbamarad a síppal, dobbal, nádi hegedűvel, énekszóval és tánccal való ünneplés.

Szép ez a reggel. És köszönöm ezt a hozzá méltó egyszerű felismerést, miszerint Isten valódi imádata és tisztelete kb úgy viszonyul a valláshoz, ahogyan a Led Zeppelin muzsikája a szintis mulatóshoz. És bárhogyan is, de most olyan jólesik kimondani, hogy mindhalálig rock 'n roll! Még jobb, amikor eszembe jut, hogy nem csak mindhalálig. Sőt.