Látni és látni hagyni
„Az asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, hogy csábítja a szemet, és kívánatos is az a fa, mert okossá tesz: szakított hát a gyümölcséből, és evett. Adott a vele levő férjének is, és ő is evett.” (1Móz 3, 6)
„Vajon vezethet-e vak világtalant? Nem esnek-e mindketten verembe?” (Lk 6, 39)
A bűneset története kétélű, több értelmű. Egyfelől kétségtelenül egy idilli, kívülről nézve kívánatos állapot elvesztéséről szól. Ugyanakkor azt is sejteti, hogy ez kódolva volt a teremtésben. Tehát végeredményben nem csupán Isten tudtával és beleegyezésével, hanem Isten tervének egyik fontos mozzanataként megy végbe. (Ne szólj közbe, olvass tovább!)
A szerző számára adott volt a nyilvánvaló tény. A világ, amibe beleszülettünk, egyszerre csodálatos és ellentmondásos. A „honnan a rossz?” kérdésére nincs végleges, megnyugtató magyarázat. Hiszen vagy Isten mindenhatóságát, vagy jóságát kellene tagadnunk. Ha már mindent szépnek és jónak alkotott, vajon miért nem akadályozta meg a rosszat? Nem tudja? Vagy nem akarja? Mindkét lehetőség félelmetes.
A dramaturgia egyszerű: Isten mindent szépnek és jónak teremtett. A kert közepén azonban ott áll hivalkodóan egy fa, amelynek gyümölcséről nem szabad enni. Ráadásul erre Isten külön fel is hívja a figyelmet. Adja magát a folytatás.
A bűnre csábító kígyó egy új mozzanatot hoz be: „Dehogy haltok meg! Hanem jól tudja Isten, hogy azon a napon, amelyen esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó és mi a rossz.”
Hazudik!
- vágja rá a jó keresztyén. Igen ám, csakhogy pár verssel később magának az Úrnak a szájába adva olvassuk ugyanezt: „Íme, az ember olyan lett, mint miközülünk egy: tudja, mi a jó, és mi a rossz.” - Most akkor ki is nem mondott igazat? Mert hogy tényleg nem haltak meg, ellentétben azzal, ahogy az Úr Ádámnak mondott figyelmeztetésében elhangzik, hanem nagyon is megnyílt a szemük, ahogy a kígyó ígérte.
Most akkor mi van?
Vagy a halállal fenyegetés csak az Éva előtti Ádámnak szólt? Kettejükre már más törvények vonatkoznak? Huh! Van min gondolkodni! És ha megnyílt a szemük, akkor vajon mire nyílt meg? A gyümölcs szemre ugyan kívánatos volt, a következmény azonban elkeserítő. Jó kis felesleges, teoretikus kérdések ezek, amelyekről jókat lehet kocsmában vitatkozni, de most nincsenek nyitva a kocsmák, maradjunk hát a lényegnél:
Elég nyilvánvaló, hogy a történet célja valójában annyi, hogy megállapítsa: az ember megismerte a jót és a rosszat. Vagyis magyarázza a rossz miértjét. A folytatás pedig már megint csak adja magát: Isten el akarja vezetni az embert a „csak jó”-ra.
Erről szól aztán a továbbiakban az egész Biblia. Kezdetét veszi hát egy tragédiákkal terhelt vérzivataros történelem. Így érdemes olvasni minden egyes sorát. Azt a címet is adhatnánk neki:
Út, vissza az élet fájához
Ahhoz az élet fájához, amelyről az ember épp a jó és rossz tudás miatt nem ehet.
Nincs más dolgunk tehát, mint megszabadulni ettől a kényelmetlen akadálytól: a jó és rossz tudásától. De mit is jelent ez? Lemondani a tudományról? Az érzékszervek által szerzett tapasztalatok és a lelkiismeret szava által megértett világról alkotott logikus következtetésekről? Van, aki szerint igen. Sőt, sokan meg is teszik. Vagy egyenesen a tudományban látják az ellenséget. Ennél már csak az a rosszabb, amikor „alternatív tudományok” lépnek színre, és párhuzamos világokat alkotnak. Olyanokat, amelyek már nem a jó és a rossz, hanem szinte csak a rossz tudásáról szólnak. Vagy a „tudományosság” látszatával a legelképesztőbb ostobaságokat hirdetik. Összeesküvés elméletek, lapos föld elmélet, önkényes bibliamagyarázat, stb.
Hogyan lehetséges hát mégis megszabadulni az akadályt jelentő „tudástól”, és megszerezni az igazit? A válasz persze az Újszövetség. Jézus „hegyi beszéde” nem csak Máté evangéliumában olvasható, hanem Lukácsnál is, csak kissé más formában. Ez a mondat első ránézésre úgy kapcsolható a bűnesethez, hogy mivel Éva vette rá Ádámot a tiltott gyümölcsből való fogyasztásra, ezért olyan ez, mint amikor egyik vak vezeti a másikat, és mindketten pórul járnak. Nagyon kínálkozik ez az értelmezés, de valahogy mégsem az igazi.
Sokkal meggyőzőbb az a hasonlatosság, ami a szemek megnyílására vonatkozik. Miszerint lám-lám, a kísértő szerint megnyílik a szemük, valójában azonban épp ezáltal vesztették el látásukat, és vakultak meg Isten felé, az igazságra. Ezt erősíteni látszik Jézusnak a farizeusokhoz intézett feddése is: „Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök. Mivel azonban azt mondjátok, hogy láttok, megmarad a bűnötök.” Hát persze! A bűn! És a vele járó lelki vakság! Jó ez, jó ez, csak valahogy mégsem az igazi. Ezért én azt mondom, ne adjuk ilyen könnyen. Van mélyebb tartalmú egyezés is.
Nézzük a kontextust: Lukács evangéliumának ebben a fejezetében a szombati kalásztépés és szombati gyógyítás, valamint a tizenkét tanítvány meghívása után Jézus arról kezd beszélni, hogyan lehetünk a mennyei Atya gyermekeivé. Pontosabban azzá sem kell válni, csak fel kéne fedezni magunkban, hogy azok vagyunk. „Boldogok a szegények, mert övék a mennyek országa.” Feltételek nélkül. A lukácsi változat teszi helyre a Máté szöveg idétlen félreértési lehetőségét, amit még vallás iránt szkeptikusok és templomos keresztyének is teljes egyetértéssel idéznek gyakran fanyar mosoly kíséretében, miszerint a „lelki szegények”, azaz a mindenkori félnótások üdvözülnek.
Ezután következik az erős téma: az ellenség szeretete, ami Jézusnál nem szirupos ömlengés, nem is a balfaszság felmagasztalása, hanem nagyon konkrét és gyakorlatias útmutatás. Ha valaki rossz hozzád, akkor azt te ne viszonozd. Fel vagy szabadítva a bosszúállás lelkiismeretedre csomózott kötelezettsége alól. A bosszúállás ugyanis teljes tévút. A világ azt sugallja, hogy ezt muszáj tenned, különben meggyalázod az igazságot, de Jézus rámutat, hogy neked az igazsággal ilyen értelemben nincs semmi dolgod.
A fontos az, hogy te tedd a jót. Ha csak a kölcsönösségben vagy képes gondolkodni, akkor rossz értelemben vagy szegény. Valamit nagyon nem látsz. Azt hiszed, hogy így tartod kezedben az irányítást, így véded magad, sőt másokat, valójában azonban semmi mást nem teszel, csak sodródsz a nagy értelmetlenségbe. Mások, sőt élettelen külső körülmények tematizálják a döntéseidet, te meg csak mint egy zombi, vakon engedelmeskedsz, mert nem gondolkozol. Pedig milyen egyszerű belátni: ha te mindig csak azt viszonozod, amit kaptál, akkor nem vagy még az egysejtű szintjén sem. Hanem vedd kezedbe az irányítást! Légy te a kezdeményező!
Tedd a jót!
Sokan azt hiszik, hogy a jó és rossz megkülönböztetésére való képesség tesz Istenhez hasonlóvá. Akár rossz, akár jó értelemben. Valójában azonban erre a tudásra semmi szükséged. Hiszen Isten úgyis jobban tudja, hogy mi a jó és mi a rossz, és ítélkezni sem felejt el. Bízd rá az ítéletet! Szabadulj meg attól a tehertől, amit teljesen feleslegesen magadra vállaltál, hogy neked kellene kiállnod az igazságért, és megvédeni a hit és erkölcs tisztaságát. Hidd el bátran, hogy ahhoz ő jobban ért.
Te azonban valami egészen másban hasonlíthatsz valóban Istenre. Az irgalmasságban. Pazarold bőséggel a megbocsátást és az elfogadást! Nem fogsz ettől tönkremenni. „Legyetek irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas!” Vagyis nyugodtan felejtsd el, hogy attól válnál a mennyei Atya kedves gyermekévé, ha szőrszálhasogató bibliamagyarázattal bárhol, bármikor, bárkit porig tudsz alázni az úgynevezett „igazsággal”, és nyilvánosan felmosod vele a padlót. Ettől csak röhejes leszel, vagy méltán sokak által gyűlölt, de semmiképpen sem Isten gyermeke.
Hogyan lehetsz mégis azzá? Nem túl nehéz út ez? Megbocsátani? Irgalmasságot gyakorolni feltétel nélkül? Szeretni az ellenséget? Nem állni bosszút? Nem nézni a szálkát a másik ember szemében? Észrevenni a gerendát a sajátodban? Nem aggódni a kárhozatba rohanó lelkek miatt, akiket talán kellő prófétai szigorral megmenthettél volna? Hogyan lehet minderről lemondani? És biztosan ez lenne a helyes?
Jó hír: olyan vagy, mint a mennyei Atya. Csak fedezd fel magadban bátran az irgalmasságra való hajlamot, és légy bátor annak gyakorlására. Ne ítélj, mert azzal csak magadnak ártasz. Ne úgy bánj az embertársaddal, ahogyan ő bánik veled, hanem bánj vele úgy, ahogy te szeretnéd, hogy veled bánjanak! Vedd át a kezdeményezést! Ne sodródj az elemekkel, hanem parancsolj nekik! Ez a hivatásod, erre vagy teremtve!
Isten képmása vagy!
A mennyek országának kulcsát nem arra kaptad, hogy bezárd azt némelyek előtt, hanem arra, hogy kinyisd! De ha be sem lépsz oda, hanem csak szorongatod a kulcsot, vagy a zsebedbe dugod, akkor azzal csak magadnak ártasz. Isten úgyis gondoskodik arról, hogy az ő gyermekei ne maradjanak az ő szeretete nélkül. Te azt senkitől elvenni nem tudod, mint ahogy megadni sem. Vagy komolyan gondolod, hogy vezetője lehetsz bárkinek is? Tomboló "igazságérzettel"? Kiközösítéssel? Ellenség gyártással? Ítélkezéssel? Mások ostorozásával? Örökös szörnyülködéssel? Képmutatással? Vakok világtalan vezetőjeként mégis mire számítasz?
Amikor az általad vélt igazsággal bíbelődsz, olyan, mintha egy tehervagonnyi tiszta búzát próbálnál szétválogatni a beléje keveredett patkányszartól. Nemes vállalkozásnak tűnik, de még ha nagy sokára sikerülne is a lehetetlen, semmire sem mennél vele. Az így „megtisztított” búza annyit is ér. Bízd hát az ítéletet Istenre, és hasonlíts hozzá inkább abban, amiben érdemes, és amit tényleg rád bízott. Az irgalomban.
Jó készüléket kaptál a kezedbe, csak fordítva használod. Próbáld ki, hogy leveszed a hangerőt azon az oldalon, ahol eddig fülsiketítő zajt okoztál vele, és csavard fel azt a potmétert, amelyiket eddig talán észre sem vettél. Na ugye? Köszi, nem kell hálálkodnod. Én csak szóltam. Tied. Merd használni! Teeee, te istengyermeke, te!
