Bibliaóra
videó melléklettel
„Biztossá teszed lépteimet, nem inognak bokáim.” (2Sám 22, 37)
„Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.” (2Kor 3, 17)
Érdemes elolvasni mindkét igéhez a teljes fejezetet. Először nézzük az ószövetségi szöveget. Tudvalevő, hogy Dávid sokat háborúzott egész életében. Volt, amikor az Úrért, az Úr nevében harcolt. És olyan is, amikor saját bűnei érték őt utol. Első főnökétől kezdve, aki az apósa is lett, egészen az egyik saját fiáig sok valaki lett az ellensége élete során.
Nem csak Isten dicsőségéért és az igazságért állt ki félelmet nem ismerve, hanem amikor saját bűneivel szembesült, akkor sem fogott magyarázkodásba, hanem még az őt pártfogókkal szemben is megvallotta, hogy ami most történik vele, az Istentől jött, és rászolgált.
Pályája kezdetén saját királya vált legádázabb ellenségévé. Féltékenységből. Nem tetszett neki, hogy veje, fiának testi-lelki jó barátja sikeresebb mint ő maga. Meg aztán Isten el is vette az eszét. Dávid mégsem tört az életére. Pedig lett volna rá lehetősége, és biztatást is kapott. Mégsem sürgette a trónra lépést. Főként nem azon az áron, hogy ellene forduljon annak, akihez ezer szállal kötődött, és aki formálisan mégis csak Izrael felkentje volt. Sőt, amikor Saul meghalt, sírva gyászolta. Csakúgy, mint az ellene értelmetlenül fellázadt fiát, Absolont is.
Megjárta tehát a mélységeket és az emberileg elérhető legnagyobb magasságokat is. Kudarcokat és sikereket. Erkölcsi győzelmet és bukást egyaránt. Nem túlzás azt mondani, hogy pokol és menny között pogózott. Ahogyan ebben a zsoltárban is ez megnyilvánul. Több mondata önmagában is megállja a helyét.
„Így mondta: Az Úr az én kőszálam, váram és megmentőm, Istenem, kősziklám, nála keresek oltalmat. Pajzsom, hatalmas szabadítóm és fellegváram, menedékem és szabadítóm, megszabadítasz az erőszaktól. Az Úrhoz kiáltok, aki dicséretre méltó, és megszabadulok ellenségeimtől. Mert körülvettek a halál örvényei, pusztító áradat rettent engem. A sír kötelei fonódtak körém, a halál csapdái meredtek rám.”
Akárcsak a 46. zsoltár, amelynek ihletésére Luther az Erős vár a mi Istenünk kezdetű énekét írta. Dávid, a fiatal pásztorfiú gyakran húzta meg magát sivatagi barlangokban. Ki ne ismerné gyerekkorából azt a játékot, amikor az asztalt, melléje húzott székeket és foteleket pokrócokkal letakarva bunkert építettünk, és odabent biztonságban éreztük magunkat? Ahogy korábban a vadállatoktól, úgy később az őt üldöző és halálra kereső Saul elől is gyakran menekült ilyen természet alkotta sziklavárakba. Ezt a
kuckó érzést
vetítette ki magára az Istenre. A valódi biztonságot ő jelenti. Benne rejtőzhet el az ember az erőszaktól, és az őt körülvevő pusztító áradattól. Talán néha ezt a meghitt elrejtettséget is beárnyékolta a baljós érzés, hogy talán óvóhelyem válik sírommá. Jézust is sziklába vájt sírba fektették, miután kereszten szenvedve meghalt. A harmadik napon azonban élve jött ki onnan.
Földi halandók közül talán Dávidnál aligha ismerte bárki is jobban ezeket a mélységeket és magasságokat. Hiába. Alma nem esik messze a fájától. Dávid, mint Isten fogadott fia, aki évtizedeken át uralkodott Izrael felett, testi értelemben ősatyja lett annak a Jézusnak, aki az egész mindenség királya, és Dávidnak is ura.
„Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, kiáltottam az én Istenemhez. Meghallotta hangomat templomában, kiáltásom fülébe jutott. Megrendült és rengett a föld, az egek alapjai megremegtek, megrendültek, mert haragra gyúlt. Füst jött ki orrából, szájából emésztő tűz, parázs izzott benne. Lehajlította az eget, és leszállt, homály volt lába alatt. Kerúbon ülve repült, szelek szárnyán jelent meg. Sötétségből vont sátrat magának, víztömegből, gomolygó fellegekből. Fényözön jár előtte, parázsló tűz izzik. Dörög az Úr az égben, mennydörög a Felséges. Kilőtte nyilait és szétszórta, kiröpítette villámait. Láthatóvá vált a tengerfenék, föltárultak a világ alapjai az Úr dorgálásától, haragos szelének fúvásától. Lenyúlt a magasból, és fölvett, a nagy vizekből kihúzott engem. Megmentett engem ellenségem hatalmából, gyűlölőimtől, bár erősebbek voltak nálam. Rám törhetnek a veszedelem napján, de az Úr az én támaszom.”
Ha valaki bajban van, veszélyben, fenyegetve érzi magát, nagyon ajánlom neki ezt az imádságot. Vagy a 18-ik zsoltárt, ami szinte szó szerint ugyanez. Végtelenül felszabadító és megnyugtató a megélt valós élethelyzeten edződött kimondott szavak ereje. Akár egy
doom, vagy death-metal
klip forgatásához is bőséges képanyagot szolgáltat. Ahogy az ember, aki meg van győződve ártatlanságáról, és a vele szembeni támadás igazságtalan voltáról, valahogy így képzeli ellenségei megszégyenülését. Isten itt nem a jóságos erdei apóka, aki bogyókat gyűjt és kunyhójába invitál, hanem kölykeit minden fogával és karmával védelmező dühös medve vagy oroszlán, aki nem ismer kíméletet. Korát megelőzően az égi jelenségek, mintha ismeretlen űrhajók lennének, amelyeken az erős és legyőzhetetlen hatalmasság érkezik, hogy kimentse övéit az itteni pokolból.
„Tágas térre vitt ki engem, megmentett, mert gyönyörködik bennem. Igazságom szerint bánt velem az Úr, kezem tisztasága szerint jutalmazott engem. Hiszen vigyáztam az Úr útjára, és Istenemet nem hagytam el hűtlenül. Minden törvényére ügyeltem, rendelkezéseitől nem tértem el. Feddhetetlen voltam előtte, és őrizkedtem a bűntől. Igazságom szerint jutalmazott meg az Úr, tisztaságom szerint, amit jól lát. A hűségeshez hűséges vagy, a feddhetetlen emberhez feddhetetlen. A tisztához tiszta vagy, de a hamisnak ellenállsz. Az elesett népet megsegíted, de ha kevély embert látsz, azt megalázod. Te vagy, Uram, a mécsesem, az Úr fénysugarat küld nekem a sötétbe.”
A szorult helyzetből való szabadulás öröme, mint egy valóságos liturgia folytatása szólal meg a továbbiakban. Egyvégtében olvasva a szöveget, valóban, mintha a fojtogató mélységektől a biztonságos térben való felszabadult ujjongásig másodpercek alatt jut el az ember. Mindjárt itt van azonban egy fontos figyelmeztetés, amit nem mellőzhetünk. Ez az imádság csak abban az esetben válhat valakinek a sajátjává, ha mindaz igaz őrá is, ami a szerzőre. Saját hibái, vétkei, botlásai, bűnei miatt bajban lévő emberre
hideg zuhanyként
ömlik a felismerés: magamnak csináltam, én kerestem a bajt. Mást nem okolhatok, Istenhez csak mélységes bűnbánattal és töredelemmel fordulhatok. Ugyanúgy, ahogy maga Dávid is tette ezt, amikor Nátán próféta megintette őt Betsabé elcsábítása és férjének, Uriásnak meggyilkoltatása miatt. Akkor így szólt az ima:
„Könyörülj rajtam kegyelmeddel, Istenem, töröld el hűtlenségemet nagy irgalmaddal! Teljesen mosd le rólam bűnömet, és vétkemtől tisztíts meg engem! Mert tudom, hogy hűtlen voltam, és vétkem mindig előttem van. Egyedül ellened vétkeztem, azt tettem, amit rossznak látsz. Ezért igazad van, ha szólsz, és jogos az ítéleted. Lásd, én bűnben születtem, anyám vétekben fogant engem. Te pedig a szívben levő igazságot kedveled, és a bölcsesség titkaira tanítasz engem. Tisztíts meg izsóppal, és tiszta leszek, moss meg engem, és fehérebb leszek, mint a hó.”
Nincs tehát olyan bűn, nincs olyan mélység, ahova Isten keze ne érne el. Ahol ítélete ne érne utol, vagy ahova könyörületessége ne jutna el. Az elesettet megsegíti, de a kevélynek és gőgösnek ellenáll az Úr, és megalázza. Boldog az az ember, aki az Istentől való megalázottságot felismeri, és akként tud hozzá kiáltani. Mert igen ige könyörületes az Úr.
A kőfalon átugrásról, valamint a meg nem ingó bokáról és sok egyébről, meg persze az újszövetségi igéről is az eredeti bibliaórai videóban beszélek még. Ha valakit érdekel, szeretettel ajánlom figyelmébe. A fenti képre kattintva megnézheti.
