„Méltatlan vagyok mindarra a hűségre és szeretetre, amiben szolgádat részesítetted.” (1Móz 32, 11a)

„Jézus így felelt neki: Ma lett üdvössége ennek a háznak, mivelhogy ő is Ábrahám fia. Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” (Lk 19, 9)

Jákób nem felejtette el, hogy honnan jött. Imádságában, amelyből a mai igénk is való, őszintén megvallja Isten előtt, hogy „csak egy vándorbottal keltem át itt a Jordánon, most pedig két táborom is van.”

Milyen alázatos!

- mondhatnánk első ránézésre. És nem alaptalanul. Hiszen hány olyan ember van, aki jószerencséjét saját rátermettségének tulajdonítja. A „jókor voltam jó helyen” megfogalmazás szinte szerénynek tűnik azokhoz képest, amelyek az „én a jég hátán is megélek”-től egészen akár odáig is fajulhatnak, miszerint „tehetséggel és szorgalommal, egyedül értem el, amim van, így lettem senkiből azzá, aki lám, most vagyok”.

Természetesen a becsületes munka, a tehetség, a tudás és kitartás minden tiszteletet megérdemel. De épp azok az emberek, akik emberi megítélés szerint valóban elmondhatnák magukról az előbbieket, ők tudják legjobban, hogy mások támogatása nélkül semmire sem jutottak volna. Aki pedig igazán őszinte önmagához, az emberi tényezőn túl Isten gondviselő szeretetét is meglátja mindebben. Ha pedig nem becsületes úton kapaszkodott fel valaki az uborkafára, akkor hiába is mutatja azt, mintha Istennek lenne hálás érte, bizony az nem hoz számára áldást.

Hanem Jákóbbal kapcsolatban lehet egy másféle olvasata is ennek a mondatnak. „Persze, hogy méltatlan vagy mindarra, amit Isten tett veled és érted. Hiszen a neved is azt jelenti:

Csaló!

Becsaptad a saját bátyádat, amikor csalással szerezted meg előle az atyai áldást. Sőt, ami még ennél is rondább dolog, apádnak hazudtál. Kiadtad magad annak, aki nem vagy, csak hogy kicsikard tőle azt, ami a testvérednek járt volna. Aztán amikor elmenekültél Ézsau jogos haragja elől, és nagybátyád, Lábán jóhiszeműen befogadott, azzal háláltad meg a bizalmát, hogy a nyáját a magad hasznára szaporítottad.

De ott legalább kaptál egy kis leckét is, mert Lábán meg téged csapott be azzal, hogy nagy szerelmed, Ráhel mellé, mintegy „csomagban” megkaptad a még pártában lévő, kevésbé kívánatos nővérét is feleségül. Végül azért mégis jól alakult a sorsod, mert feleségeid cselédlányait is bevontad utódaid nemzésébe, így összesen négy asszonytól született tizenkét fiad és egy lányod – megalapozván ezzel jó ősatyaként a bibliai családmodellt. Szóval ha úgy érzed, hogy méltatlan vagy Isten jótetteire, akkor hát nagyon is jól gondolod! Te megátalkodott csaló és poligám!

„Ki szállhat szembe vele úgy, hogy sértetlenül hagyná? Minden az övé az ég alatt.” (Jób 41, 3) „A népek olyanok előtte, mint egy vízcsepp a vödörben, annyit érnek, mint egy porszem a mérlegserpenyőn, a szigetek egy homokszemnek számítanak.” (Ézs 40, 15) Pál ezt egészen szemléletesen foglalja össze: „ki értette meg az Úr szándékát, vagy ki lett az ő tanácsadója? Vagy ki előlegezett neki, hogy vissza kellene fizetnie?” (Rm 11, 34)

Jákób tehát nem azért volt érdemtelen Isten rajta végbevitt jó cselekedeteire, mert rá lehet sütni egy csomó mindent, ami emberi megítélés szerint őt megvetés tárgyává teheti. Hanem egyszerűen azért, mert minden ember méltatlan erre. De már kicsit én érzem magam kényelmetlenül amiatt, hogy ennyire túlmagyarázom. Hiszen ennél nyilvánvalóbb dolog kevés van. Ha létezhetne bármilyen emberi érdem, ami által jogosultak lehetnénk Isten hűségére és szeretetére, akkor Isten csak a kötelességét teljesítené, és az adósságát törlesztené, amikor ezeket tanúsítja irántunk.

Ez meg ugye azért durván hangzik

Isten szeretetének és hűségének csak abban az esetben van bármi értelme, ha azt érdemtelenül és méltatlanul kapja az ember. Máskülönben nem csak értelme nem volna, de se nem hűség, se nem szeretet nem lenne. Jákób tehát, ez a csaló, hagyott ránk fontos mondatokat. Ezek közül egyik ez. És mellette nem állhatom meg, hogy egy másikat is ne idézzek, ami nem sokkal ezután hangzik el: „Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz.” (27. v) Tanuljunk Jákóbtól! Így lett ugyanis Isten szemében csalóból „Isten harcosa”, azaz így lett a neve Jábób helyett Izráel.

Van azonban mára egy másik csalónk is. Ő jóval később, több mint másfél évezreddel Jákób után élt. Róla már nem volt annyira nyilvánvaló, de Jézus személyesen jelenti ki, hogy

Ábrahám fia

E minőségében meg ugye eleve elhivatott arra az örökségre, amit az Úr az ősatyának megígért. Amit Jákób – tegyük hozzá, teljesen feleslegesen – csalással szerzett meg Ézsau elől. Miért feleslegesen? Azért, mert Isten ezt eleve neki szánta. Ráadásul Ézsau sem maradt áldás nélkül. Ki is békültek szépen, csak nagy utat kellett bejárnia mindkettejüknek.

Zákeus esetében az örökséghez való hozzáférést nem más akadályozta, mint hogy felkapaszkodott az uborkafára. Olyan ember volt, aki úgymond a „jég hátán is megél”, „ismeri a dörgést”, „tudja mi az ábra”, „jókor volt jó helyen”, „kitartóan, szorgalommal párosult tehetséggel, egy élet munkájával...., stb” (böe)

És lám, egyszer az életében tényleg jókor volt jó helyen. Maga az örökös jött arra. A Názáreti Jézus. Volt persze tolongás. Méltatlanabbnál méltatlanabb emberek versengtek, hogy akár csak láthassák őt legalább. Ki gondolta volna, hogy kifejezetten előny lesz ilyenkor az alacsony termet? Zákeus ugyanis emiatt kénytelen volt felkapaszkodni az uborkafa után egy másik fára is. Egy vadfügefára. És nem csak neki nyílt jobb kilátás, hanem ő is láthatóvá vált: Jézus számára. Nem is hagyta szó nélkül. Lehívta őt, hogy bejelentkezzen hozzá ebédvendégnek.

És lejött a fáról

Ha valahogyan igaz lehet, hogy az emberré válás a fáról való lejövetellel van kapcsolatban, akkor erre a történetre mindenképpen érvényes. Jézus jelenlétében ugyanis templommá lett az otthona, és ő váratlanul megtalálta az igazi kincset, ami nem más, mint meg nem érdemelt, ámde jogos öröksége, amit még Ábrahám hagyott rá. Ez pedig nem más, mint az üdvösség.

Így belegondolva, kicsit igazságtalannak tűnik a dolog. Hiszen a gazdag ifjú kifejezetten rákérdezett Jézusnál arra, hogyan lehet az övé ez az örökség, és határozott választ is kapott. Aztán mégis szomorúan és üres zsebbel távozott. Ja nem is! Hanem éppen hogy teli zsebbel. Ezért nem tudta hova rakni az igazi örökségét. Mert ugye könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint gazdagnak az Isten országába bejutni.

Na jó, de mi van azokkal, akik nem Ábrahám leszármazottai? Nyugi, mindnyájan azok vagyunk. Ez nem pedigré kérdése. Nem kell hozzá sem kutyabőr, sem másfajta igazolás. Ábrahámot nem azért hívta el és különítette el Isten, hogy a többieket lesöpörje, hanem épp a többiekért.

Test szerint egészen biztosan Ábrahám utódai vagyunk szegről-végről. Tudományosan alátámasztott tény, hogy mindnyájan egy vérből vagyunk. Mármint nem csak egyesek, hanem minden ember, minden nép. Lélekben pedig azáltal lehetünk Ábrahám örökösei, ha bízunk Jézusban, és jól megválasztjuk azt a fát, amelyikre fel akarunk kapaszkodni. Hogy akkor és annak számára legyünk láthatóvá, aki lehív minket a fáról és emberré tesz. Hogy ugye jókor legyünk jó helyen. Ahogyan Zákeus. Akinek Jézus elfelejtette, honnan jött. Számára ugyanis a legnagyobb jó, ami életében történt vele az volt, amikor elhatározta, hogy próbál valamit visszatörleszteni abból, amit jogosulatlanul és erőszakkal másoktól megszerzett.

Merjem mindenkinek a legjobbat kívánni?

Kép forrása: https://ado.hu/ado/zakeus-foadoszedo-peldazata/