Az elveszettet kereső „frigyláda”
beszélgetés Lukácsi Katalinnal
Lukácsi Katalin egyike volt a Balassagyarmaton, 2017. október 29-31. között, a lutheri reformáció kezdetének 500-ik évfordulója tiszteletére rendezett tudományos konferencia meghívott előadóinak. Mondhatni véletlennek is, de egészen tudatosnak is, hogy a vendégek közt több katolikus is volt: Lukácsi Katalin mellett Perintfalvi Rita teológus és Kamarás István szociológus.
Kézenfekvőnek tűnt, hogy amikor szolgálatom egy jelentős részével a virtuális térbe kényszerültem, és miután a szorosan vett gyülekezeti feladatok mellett elkezdtem felvenni a gyülekezetünkben korábban megszokott és jól működő kulturális rétegalkalmak fonalát is, akkor elsőként azokat szólítsam meg, akikkel volt már emlékezetes és lélekemelő találkozásom. Nagy megtiszteltetés és öröm számomra, hogy Kamarás István után Lukácsi Katalin is elfogadta a felkérést, és egy zoom beszélgetést folytathattunk.
Utólag visszanézve a beszélgetést, „lépcsőházi” gondolataim támadtak. Elsőként arra figyeltem fel, hogy mindjárt az első blokkban sajnálatosan nem erősítettem fel egy fontos hangot. Pedig Katalin azon kijelentése, miszerint a Szentírásból megismerhető nép, Izrael történelmével kapcsolatban érdemes először „egy sokkal engedékenyebb, sokkal lazább módon, a történettudomány szempontjából felrajzolni ezt az ívet, és így nagyon inspiráló, utána újra kezünkbe venni a Bibliát”, rendkívül fontos.
A másik téma, ami talán némi magyarázatot igényel: miért gondoljuk úgy, hogy nem igazán jól működik a kötelező iskolai hit- és erkölcstan? Pedig sokan valósággal ujjongtak, amikor ezt bevezették. És bizonyára most is nem kevesen vannak, akik még mindig üdvözlendőnek tartják ezt a lehetőséget, és úgy vélik, nagyon jól lehet élni vele. Én pedig épp e törvény megjelenése előtti évben, idestova több mint tíz esztendeje határoztam el, hogy végleg leteszek az iskolai hittanról.
Miért?
Mert már a fakultatív, délutáni órákra sem tudott a legtöbb iskola alkalmas helyet biztosítani. A gyerekeket sokszor más foglalkozásokra vitték, és potyára mentem egy-egy iskolába. Egy olyan településen pedig, ahol akár nyolc-tíz iskola is működik, valósággal lehetetlen megoldani, hogy az ember mindenhová eljusson a helyenként legjobb esetben egy-két gyerekhez. Az évfolyamonként akár három-négy különböző felekezeti csoport elhelyezése a délelőtti tanórák rendjében pedig teljes képtelenség.
Évek óta nyilvánvaló, hogy kizárólag a lelkészektől nem várható el, hogy ezt a munkát végezzék. A legideálisabb esetben, fő állású hitoktató is csak egy részét képes megtartani az óráknak. Nem szólva arról, hogy még egy teljes hitoktatói állás sem biztosít tényleges megélhetéshez elegendő jövedelmet, ha azt csak az óradíjakból kell fedezni. Helyben lakó, saját lakással és önálló egzisztenciával és hittanári képesítéssel rendelkező munkatársak elvétve vannak, és ha vannak is, többnyire nem tudják a hétköznap délelőttjeiket hitoktatással tölteni, mivel valamiből élniük is kell.
Tehát mindenütt tulajdonképpen helyi improvizálás és tűzoltás folyik, próbálják kihozni a lehetőség szerinti legtöbbet ebből a helyzetből. És ami a legnagyobb veszteség, eközben a gyülekezeti, plébániai hitoktatás sok helyen teljesen elsorvadt, mivel a szülők az amúgy is leterhelt gyerekeiket nem fogják az iskolai hittan mellett még vasárnapi iskolába, vagy fakultatív hittanra is járatni. Tisztelet a kivételnek.
A beszélgetésnek azonban ez csak egy teljesen marginális része. A lényeg egészen más volt. Érdemes figyelmesen végighallgatni. Szeretettel ajánlom mindenki figyelmébe!
