Hol lakik az Úristen?
Április 1. - de ez nem tréfadolog
Vigadozni fogok Jeruzsálemmel, és örvendezni népemmel. Nem hallatszik ott többé sírás és jajkiáltás hangja (Ézs 65, 19)
Így most ti is szomorúak vagytok, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a szívetek, és örömötöket senki sem veheti el tőletek (Jn 16, 22)
Tegnap a déli órákban, külföldön született, és jelenleg egy ahhoz képest is másik országban élő unokatestvéremmel boldogítottuk egymást egészen a telefonom lemerüléséig. Az épületes beszélgetés vége felé egyik gyanútlan nővéremet is bevontuk a messenger konferenciába. Eleinte álmosnak tűnt, de ahogy előbbre haladtunk a jeles témákkal, egyre vidámabban kapcsolódott be a beszélgetésbe. Uncsitesónk segítségemre volt ennek a sokak számára már jól ismert mémnek a magyarításában. Nem volt szívem úgymond „kijavítani” a bájos, google fordítós akcentusát. Aki érti, érti így is. Ezért tettem mai elmélkedésem háttérképéül.
De a címre térve: hogy hol lakik az Úristen, azt éppenséggel a tegnapi igék kapcsán alaposan átgondolhattuk. Persze mindig hiányérzetem van egy szöveg lezárása után, mert óhatatlanul marad, ami kimarad. De a végtelenségig értelmetlen volna update-elni. Nem a teljességre törekvés ideje ez a mostani. Csak egyetlen visszatekintés engedtessék meg mégis: Istenben élünk, mozgunk és vagyunk, ugyanakkor Isten ott lakhat a szívünkben. Szóval ő mibennünk, mi őbenne. Ezt a bájos paradoxont ízlelgessük, vigyük magunkkal belső utazásunkra.
Talán legtöbben ismerik a történetet, ami akár valós is lehet, de kitaláltnak is szép. Egy kisgyerek életmentő szívműtét előtt állt. A sebész professzor bement hozzá a kórterembe. A gyerek naiv hittel mondta: „Doktor bácsi, ha belenézel a szívembe, akkor Jézust fogod ott találni”. A sikeres műtét után az amúgy agnosztikus orvos újra meglátogatta a kis beteget, akinek első kérdése volt, hogy találkozott-e Jézussal, aki erre könnyes szemmel igent mondott.
A mai igéinkben olvasunk arról is, hogy örülni fog a szívünk. De általában is csupa vigadozás és örvendezés a téma. Erre vártunk. Ebben a karanténos, aggódós, rossz hír nézegetős, napokat, heteket, megbetegedéseket, halálozásokat számolgatós időszakban ha valamire, hát erre nagy szükségünk van. Örülni, vigadozni, végre!
Az előzmények sem elhanyagolhatók azonban. Ézsaiás könyvének ez a szakasza már sokkal a babiloni fogság után íródott, és megjelennek benne azok a gondolatok, amelyek az úgynevezett apokaliptika műfaját jellemzik. Nem lesz sírás és jajkiáltás. Valóban. Mert az egy egészen új világ lesz. Ezt pedig megelőzi az előzőnek a teljes pusztulása. Közvetlenül e derűs mondat előtt ugyanis ezt olvassuk: „Mert én új eget és új földet teremtek, a régire nem is emlékeznek, senkinek sem jut eszébe.” Tehát az, amiben jelenleg élünk, az megszűnik.
Most, amikor sokan megütköznek azon, hogy emberek milliói hagyják el korábbi lakóhelyüket, pedig ott már égett a talaj a lábuk alatt; most, amikor sokkal csekélyebb problémák miatt emberek százezrei indultak útnak akár tőlünk is egy jobb élet reményében; most, amikor az űrkutatás egyik fontos területe, hogy hová lehetne elmenekíteni valami Noé bárkájához hasonló űrhajót, hogy sokszor kudarcot vallott fajunk mégis fennmaradjon, miután ezt a Földet végérvényesen lakhatatlanná tettük – talán nem kellene értetlenkednünk azon, hogy az örömteli újat miért kell megelőzze a réginek a pusztulása.
Isten azonban nem arra hív minket, hogy sopánkodjunk és jajveszékeljünk. Sőt, ellenkezőleg. „Ezért örvendjetek és vigadjatok mindörökké annak, amit majd teremtek!” Aki kárörvendően tekint a világra és az emberiségre ezekben az apokaliptikus időkben, megfeledkezik arról, hogy ő is ezen a hajón utazik. Nem a régi pusztulásának kell örülni, hanem annak, hogy Isten újat teremt. Ő nem leli örömét a sírásban és jajveszékelésben. Pont ennek akar véget vetni. És egy olyan új világot teremt, amiben ilyesmi már többé nem hallatszik, hanem csak az öröm és a vigadozás.
Akarsz-e részese lenni? Szomorú vagy? Én is. Szorongsz? Én is. A tanítványok sem értették, miről beszél Jézus, amikor azt mondta, hogy el fogják venni őt tőlük, megostorozzák és megölik. Tudta jól Jézus, hogy ezt nem lehet másképp elviselni, csak mérhetetlen szomorúsággal. Ő maga is gyötrődött. Az éjszaka, amikor a botokkal felfegyverzett horda elfogta őt és a főpapok előtt hazug vádak tömkelegét kellett hallgatnia, majd kialvatlanul a csőcselék üvöltözése közepette elindulni a súlyos gerendával a halál hegye felé, ez volt Isten sorsközösség vállalása mivelünk. Csakhogy mi rászolgáltunk az ítéletre, míg ő nem.
Ám ő nem csak a szenvedésben és a halálban osztozik, hanem a feltámadás örömét is megosztja velünk. Nem csak mi láthatjuk meg őt, hanem ő is meglát minket. És nincs annál felemelőbb, mint Jézus tekintetét magadon tudni. Igaz, Péter ettől elsírta magát azon a sötét éjszakán, de semmit nem adott volna, hogy újra találkozzon a tekintete azzal a Jézuséval, aki nem csak azt mondta meg előre, hogy háromszor megtagadja majd, hanem háromszor bízta rá báránykáinak legeltetését is. Ezért fordul a mi szomorúságunk is örömre. És azt az örömet már tényleg senki nem veheti el tőlünk. Még mi magunk sem.
