Az igaz megérti a nincstelenek ügyét. (Péld 29,7a)

Mert nem igazságtalan az Isten, hogy elfeledkeznék cselekedeteitekről és arról a szeretetről, amelyet az ő nevében tanúsítottatok, amikor a szenteknek szolgáltatok és most is szolgáltok. (Zsid 6, 10)

kép forrása: https://cdn.britannica.com/33/16933-004-CD5407AE/Dietrich-Bonhoeffer-1939.jpg

A lutheránus teológia egyik alappillére, hogy az ember nem a cselekedetei alapján lehet kedves Isten előtt, hanem egyedül a hite által. (sola fide) Ám ahogy minden nagy igazságot, úgy ezt is félre lehet érteni, félre lehet magyarázni. Sőt. Van egy olyan érzésem, hogy ez a reformációi nagy felismerés nagyon is magyarázatra szorul. Már persze ha érdekel egyáltalán bárkit is ennek a magyarázata. Abban reménykedem ezen a reggeli órán, hogy akik figyelték eddigi megnyilatkozásaimat, talán ezt is elolvassák majd.

Valamit azért nem árt tudni a kontextusról. Amikor Luther a „cselekedeteket” említi, ez a kifejezés a tizenhatodik század elején, a „keresztyénnek mondott” Európa kellős közepén élő szerzetes számára elsősorban lélektelen és kényszerű böjtölést; beteges és természetellenes, bűntudattal és szexuális elfojtással terhelt önsanyargatást; hermelin prémes bíbor palástban tűzijátékokon és bikaviadalokon kurvákkal parádézó reneszánsz főurak által előírt zarándoklatokat; ereklyecsókolgatást és hajnaltól éjszakáig való rendszeres és gépies zsolozsmázást jelentett valószínűleg.

Ezeknek ugyan vajmi kevés közük van a Pál apostol által legyőzött ellenségként felmutatott ószövetségi Törvényhez, mégis, valahogy a szász parasztgyerek fejében ezek a dolgok érthető okokból összemosódtak. Kora gyerekkorától arra nevelték ugyanis, hogy az Isten haragszik ránk, mert bűnösök vagyunk, és ki kell őt engesztelni, ha nem akarunk az örökkévalóságig a pokol legmélyebb bugyraiban szenvedni.

Ha most buddhista lennék, akkor azt mondanám, hogy „négyszáz évvel későbbi reinkarnációja”, a méltán tisztelt és gyakran idézett, ámde Lutherhez hasonlóan annál kevésbé követett Dietrich Bonhoeffer szerint viszont pont az „olcsó kegyelem” az, ami még az emberi érdemek, a törvény cselekedetei által való üdvözülésnél is mélyebb bugyor. Jaj, bocsánat! Nincs semmiféle évforduló? Pláne kerek? Akkor meg hogy jön ide Bonhoeffer?

De nem vagyok buddhista, sőt, evangélikus-lutheránus keresztyén vagyok, ezért azt írom inkább, hogy a „sola fide” (egyedül hit) reformációi alapelv szent és oszlopos igazságát milliónyiszor vették semmibe azok, akik arra olyan nagy vehemenciával hivatkoztak.

Mert a hit nem azt jelenti, hogy sodródom a mindenkori szarral, kiélvezem annak minden előnyét, és közben azt mormolom magamban, hogy „de én azért valójában Istenben hiszek”.

Konkrétan: Bonhoeffert kivégezték, mert részt vett egy Hitler elleni merényletben. Biztosan most is vannak, akik azt mondják, hogy „magának kereste a bajt”. Sőt, kioktatnák, hogy „Pál apostol tanítása szerint alá kell vetni magunkat a világi felsőbbségnek”. Vagy az egy-pont-nullás „értelmiségiek” számára is érthető nagy bölcsesség szerint: „széllel szemben pisálni nem lehet”.

Bonhoeffer ugyanis úgy gondolta, azt mondta és ennek alapján cselekedett is, hogy ha lát egy őrültet száguldozni az úton, aki halálra gázol embereket, akkor neki keresztyénként és lelkészként nem csak az a feladata, hogy vigasztalja a gyászolókat és lefogja a halottak szemét, vagy feladja nekik az utolsó kenetet, hanem mindent meg kell tegyen annak érdekében, hogy ez a szörnyűség véget érjen. Tehát igenis fel kell ugrania arra a kocsira, és meg kell próbálnia kivenni a kormányzást annak az őrültnek a kezéből.

Nem kedvencem a Példabeszédek könyve. Hasonlóan a „Krónikás történeti műhöz”. Moralizáló, unalmas, ódon, dohos, fakó, elavult, sok tekintetben épp a mai erkölcsi elvek szerint vállalhatatlan. (gyerekverés, stb) Valamiért mégis bekerült a kánonba. Sőt, nem csak az alexandriaiba, hanem a palesztinaiba is. De hát azért vagyunk emberek, hogy gondolkozzunk. És vannak olyan mondatok, amelyek érvénye túlél évezredeket is akár. Ezt a 29-ik fejezetet szívem szerint teljes terjedelmében ide idézném. Ennek a mondatnak a másik felét viszont mindenképpen: „a bűnös azonban nem tudja megérteni.” Miért is értené valaki a másik nyomorúságát? Nem sokkal egyszerűbb magas kerítéseket építeni, fegyveres őröket alkalmazni? Hiszen egyes Dél-Amerikai országokban ez már évtizedek óta így működik. És milyen jól! Csak a pápát ne pont Argentínából választották volna, a franc egye meg...

Álljunk meg! Szeretem a pozitív végkicsengést, sőt, ragaszkodom is hozzá. Az úgynevezett „cselekedetekkel” kapcsolatban nem ragadok le annál az uncsi témánál, hogy „Jakab bezzeg azt mondja, hogy a a hit cselekedetek nélkül halott”. És igen, ezerszer elmondtam már prédikációkban is, hogy ebben a dologban nem értek egyet Lutherral, és szerintem Jakab levele nem súlytalan „szalmalevél”.

Egy szívderítő történetre szeretnék inkább utalni. Kornéliusz századoséra. Legegyszerűbb, ha idézek a Bibliából: (Apcs 10, 1-4) „Élt Cézáreában egy Kornéliusz nevű férfi, az úgynevezett itáliai csapat századosa. Egész háza népével együtt kegyes és istenfélő ember volt, aki sok alamizsnát osztogatott a népnek, és szüntelenül könyörgött Istenhez. Ő az egyik délután három óra tájban látomásban tisztán látta, hogy az Isten angyala bemegy hozzá, és megszólítja: Kornéliusz! Ő pedig rátekintett, és megrémülve kérdezte: Mi az, Uram? Erre az angyal ezt mondta neki: Imádságaid és alamizsnáid feljutottak az Isten elé, és ő emlékezik azokra.” Ez a történet az úgynevezett „pogány pünkösd” bevezetése.

Összefoglalva: szóval ha sok jót tesz valaki önzetlenül, attól még nem biztos, hogy sanda céljai vannak. Nem olyan nagy baj az, ha valaki jót tesz másokkal. És ha te teszel önzetlenül sok jót másokkal, akkor ne félj attól, hogy eretnek leszel. Nem olyan nagy baj az, ha jót teszel másokkal. Tett és hit nincs haragban egymással. Sőt.