Tömlő
Útmutató 2020. október 6.
Többé nem rejtem el orcámat előlük, mert kitöltöm majd lelkemet Izráel házára – így szól az én Uram, az Úr. (Ez 39, 29)
A kegyelmi ajándékok között ugyan különbségek vannak, de a Lélek ugyanaz. Különbségek vannak a szolgálatokban is, de az Úr ugyanaz. És különbségek vannak az isteni erő megnyilvánulásaiban is, de Isten, aki mindezt véghezviszi mindenkiben, ugyanaz. A Lélek megnyilvánulása pedig mindenkinek azért adatik, hogy használjon vele. (1Kor 12, 4-7)
Isten elrejti az arcát? Méghozzá a saját népe elől? Hiszen éppen azért hívta el Ábrahámot, és azért választotta Izráelt, hogy rajtuk keresztül mutassa meg magát minden népnek. Most meg az derül ki, hogy még a sajátjai elől is elrejtőzött? Igen, úgy tűnik, igazuk van azoknak a teológusoknak, köztük Luthernak, akik számára – miként Ézsaiásnál is olvassuk – az Örökkévaló
rejtőzködő Isten
Az persze alapvető tapasztalat, hogy Isten nem látszik, vagyis az érzékszerveink számára nem elérhető. Furcsa is lenne az ellenkezője. Hiszen akkor mindenki számára nyilvánvaló lenne létezése, hatalma. Akkor nem volna szükség kinyilatkoztatásra.
A valóság azonban az, hogy Isten rejtőzködik, és lehetséges teljes egészében figyelmen kívül hagyni őt, és nem számolni a puszta létével sem. Vagy miként a pogány népek, különféle maguk alkotta bálványokat tisztelni helyette.
A Szentírásból úgy ismerjük meg őt, mint aki éppenséggel ki akarja nyilatkoztatni magát. Ezért is nevezzük a Bibliát kinyilatkoztatásnak. Pont azért van erre szükség, mert úgy tűnik, az emberek maguktól nem ismerik őt.
Pedig ez nem is olyan természetes. Hiszen az embert úgy teremtette meg Isten, hogy saját magát formázta meg benne. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy „duplikálta” önmagát. Használunk is ilyen kifejezéseket, hogy „Isten bennem él”, vagy akár megfordítva, ahogy Pál apostol mondja: „benne élünk, mozgunk és vagyunk”. És mégis van ez a rejtőzködés. De hogyan és miért?
Istennek, a népe elől való ideiglenes rejtőzködésének oka a szövegkörnyezetből kiderül. „mert hűtlenné váltak hozzám … tisztátalanságuk és vétkeik szerint bántam velük, amikor elrejtettem arcomat előlük” (23-24v) Ez érthető is. Mint ahogyan az is, hogy az ideig tartó büntetésnek véget vet Isten még nagyobb kegyelme és szeretete. Az viszont elgondolkodtató, hogy egyáltalán
miért van szükség kinyilatkoztatásra?
Hogyan lehetséges, hogy a képmás nem magától értetődően ismeri fel alkotóját? Vagy ha meg is sejt belőle valamit, ahogyan Pál apostol tanítja (Rm 1, 16-21), mégis rejtőzködőnek látja őt.
A második teremtés leírás így szól: „Azután megformálta az Úristen az embert a föld porából, és az
élet leheletét lehelte az orrába.
Így lett az ember élőlény” (Gen 2, 7) Testünket tehát úgy képzelhetjük el, mint valami tömlőt, amit Isten a saját fuvallatával életre kelt. Attól kezdve az mozog, érez, anyagcserét folytat, szaporodik. És egy idő után azonban elhasználódik. Ahogy a Prédikátor könyvében olvassuk (Préd 12, 7), az anyag visszatér a világ körforgásába, a földbe, és olyan lesz, mint volt, a benne lévő lélek pedig
visszatér Istenhez, aki adta
Még mindig kérdés, hogy amíg a lélek mozgatja a testet, miért nem eszmél önmagára, miért nem tekint vissza alkotójára, mint ismerősre? Úgy tűnik,
mintha eldugult volna a tömlő
A lélek csak azt idézi elő, hogy mozogjon, anyagcserét folytasson, szaporodjon, érezzen, de nem tölti be teljes funkcióját. Mintha valahol egy „csapot” meg kellene nyitni ahhoz, hogy áramolhasson a lélek, és a teljes ember valósággal Isten tökéletes képmásává legyen.
A prófétákon keresztül megnyilvánult a lélek, és szólt Isten szava, de a zavaros világ elemeihez igazodó gondolkodás számára ez értelmetlennek tűnt. Utólag azonban igaznak bizonyult a próféták által hirdetett ige, így azt leírták, megőrizték és továbbadták nemzedékről nemzedékre.
Amikor pedig eljött az idők teljessége, és Isten emberi formát öltött magára, akkor azok, akik szenvedtek e világ zavaros és igazságtalan voltától és szomjaztak az igazságra, felismerték Jézusban az emberlét valódi, Istentől való lényegét. Halála és feltámadása pedig egyértelmű bizonysággá lett számukra.
Így történhetett meg ezután az is, hogy az ezt követő első pünkösdön az ott összegyűlt ünneplő sokaságból, Péter egyszerű tényközlő szavait hallva többen is úgy érezték,
mintha szíven találták volna őket
A tömlő csapját megnyitották. És íme, a lélek szabadon áradt bennük, és újjá lettek, az örök élet részeseivé. A képmás alkotójára, a teremtmény a teremtőjére ismert.
A történelem és az egyéni emberi sors eseményeiben rejtőzködőnek bizonyuló Isten, a jászolbölcsőben rejtőzködő Isten, a kereszten szenvedve és a sziklasírban rejtőzködő Isten megmutatta magát. A vele való közvetlen közösség megélésének az eszköze a hit. A földhöz ragadt elme és az érzékszervek számára továbbra is megközelíthetetlen.
Isten tehát kitöltötte a lelkét, aki az igével, vagyis Jézussal összhangban cselekszik az emberben. Célja, hogy minden eltömődött tömlőt kitisztítson, és a mulandóságból az örök életre vezessen. Áradjon hát a lélek, árassza el az igazság az elménket, hogy a porban, a mulandó anyagban megszülethessen végre az Örökkévaló „duplikátuma”, a Krisztus-hasonmás ember.
kép forrása: https://nestro.hu/termekeink/masterflex-flexitomlok
