Melyikünké nagyobb?
Én, én vagyok a vigasztalótok! Miért félsz a halandótól, az olyan embertől, aki a fű sorsára jut? (Ézs 51, 12)
Nagyobb az, aki bennetek van, mint az, aki a világban van (1Jn 4, 4)
Nyiladozó kamasz értelmemmel – na persze nem csak mindig egyedül, magányos elmélkedés gyanánt, hiszen sok társam volt ezen a felfedező úton kortársaim és az idősebbek közt egyaránt – talán elsőként a
végtelen
fogalmára csodálkoztam rá. Ebből pedig magától értetődően következett saját létem parányi voltának felismerése. Egy kiszolgáltatott, sebezhető, anyagba ragadt és idői korlátok közé szorított létforma, amelyik gondolkodni tud. Ez lennék én.
Csakhamar nyilvánvalóvá vált az is, hogy ezt az alávetettséget kétféleképpen lehet értelmezni. Vagy úgy, hogy mint a sok közül egy, a többi hozzám hasonlóan rész szerint való létezőnek az izgő-mozgó, kavargó, örvénylő, vagy tehetetlenül sodródó mozgásának kitett, azok kiszámíthatatlan kénye-kedve által ide-oda lökdösött porszemnek, kavicsnak, vízcseppnek, rongydarabnak, netán biliárdgolyónak látom magam; vagy pedig úgy, hogy a soha nem keletkezett, következésképp soha véget sem érő, ámde mindent szabadon elrendezni képes, és nem csak a következő lépést, de a célt is pontosan tudó és meghatározó leghatalmasabb értelem tudatosan és jóindulattal megalkotott teremtményének, aki emberi értelemmel szinte felfoghatatlan méltóságra kapott meghívást.
Az emberélet tulajdonképpen e két látásmód szüntelen viaskodása. Az elsőként leírt szemlélet két véglet közt ad számodra mozgásteret: próbálsz idomulni, alkalmazkodni, lehetőség szerint kerülni az ütközéseket, vagy épp legnagyobbra felfújva magad, minél több másik létezőnek meghatározni, befolyásolni, megváltoztatni, vagy korlátozni a mozgását, pályáját, lehetőségeit.
Előbb-utóbb mindkét véglet a teljes tehetetlenségbe, önmagadba fordulásba torkollik. Mert vagy teljesen beszorítanak, netán
játszanak veled
ám ha ezt el akarod kerülni, akkor a saját agresszív kezdeményező erőd rabja leszel.
És nem állhatsz meg, mert akkor te magad is menthetetlenül áldozattá válsz. Mindkettő az örökös ellenállásról szól. Önmagadat szinte mindig csak valamivel szemben tudod meghatározni. Tagadás, aztán a tagadás tagadása. Téboly. Értelmetlenség. A parányi porszem percemberke büszkeségének vagy önsajnálatának fojtott megünneplése a végső semmibe hanyatlás előtt.
Ha viszont létezésedet az örökkévaló lét felől látod, akkor felfedezed a vele való hasonlóságot önmagadban.
Tudatában vagy ugyan, hogy a többi létezőhöz hasonlóan te magad is a fű sorsára jutsz, de addig is, az értelmedet, amit kaptál, arra használod, amire való. Kilépni a percnyi lét végzetes szürkeségéből és reménytelenségéből. Vigasztalást meríteni abból a felismerésből, hogy közöd van a végtelenhez.
Ez egy jó hétfő reggel.
