Mint a mező virága
az első ádventi gyertyához
„Tisztítsátok meg lelketeket az igazság iránti engedelmességgel képmutatás nélküli testvérszeretetre, egymást kitartóan, tiszta szívből szeressétek, mint akik nem romlandó, hanem romolhatatlan magból születtetek újjá, Isten élő és maradandó igéje által. „Mert minden test olyan, mint a fű, és minden dicsősége, mint a mező virága: megszárad a fű, és virága elhull, de az Úr beszéde megmarad örökké.” Ez pedig az a beszéd, amelyet hirdettek nektek. (1Pt 1, 22-25)
Az Úr érkezése. Szeretet ünnepe. Szépen hangzó szavak. Vajon van mód komolyan venni és kezdeni velük valamit tömegben tolongva? Persze. Sőt, ott lenne időszerű csak igazán. Mégis, egészen máson jár ilyenkor az ember esze, ugye. Feladatok. Tennivalók. Venni-valók. Kötelező penzumok teljesítése. Miért nem oda tetted? Miért raktad oda? Miért ezt vetted? Miért nem vetted már meg? Miért költötted el? Ezt nem így szoktuk. Ezt mindig így szoktuk. Ezt így kell, mert ez a szokás. Ezt ilyenkor nem illik. Legalább most ne. Legalább most az egyszer az évben. Nem elég a nap huszonnégy órája. Fontoskodás, teszek-veszek szinte folyamatosan.
Nyüzsgésünk idén kényszerűen szolidabb
(Bár aki elég „ügyes”, meg tudja oldani, hogy most se kelljen elcsendesednie, gondolkodnia, tükörbe néznie.) Akik nem ennyire ügyesek, azoknak ajánlom: Használjuk ki a lehetőséget. Ne üresjáratnak tekintsük, hogy most egy halom megszokott és minden évben elmaradhatatlanul kötelezőnek hitt dologról kénytelenek vagyunk lemondani. A szépen hangzó szlogeneket megkísérelhetjük kivételesen átültetni a gyakorlatba. Nem ismeretlen fogalmak a keresztyének számára ezek: „elcsendesedés”, „lelki elmélyülés”, „megtisztulás”, „böjt”, vagy a „szív ünneplőbe öltöztetése”. Minden hivalkodástól, és külső csillogástól függetlenül akár meg is próbálhatnánk egyszer tényleg. Annál is inkább, mivel Péter nem általánosságban ír ezekről hanem nagyon konkrét cél érdekében tanácsolja.
A cél pedig az igazság iránti engedelmesség és a képmutatás nélküli testvérszeretet. Ha nem használnánk gyakran annyira könnyelműen ezeket a kifejezéseket, talán még menthető is lenne az a riadt menekülés, amikor arról van szó, hogy vegyük már ezeket végre egyszer komolyan.
Mert nem inkább az jut eszünkbe, hogy „ugyan már, mi a igazság, hiszen az mindenkinek más és más”; meg „igazságból nem lehet megélni”? Hányszor, de hányszor oltották le az ifjúi lelkesedést másokban azok, akik már megroppant gerinccel, megkeseredve, szinte csak a biológiai túlélésre hajtottak? És hány lelkes ifjúból magából is vált idővel ilyen gerince roppant és megkeseredett zombi, aki nem tud mást, csak másokat leoltani?
Kinek van ezek után mersze mégis Luther 95 tételének bátor nyilvánosságra hozatalát, vagy a sokat idézett, és eposzi nagyságú wormsi kijelentését, - „Itt állok, másként nem tehetek” - vagy a fejedelmeknek a császár előtt tanúsított augsburgi helytállását ünnepelni? Vagy a márciusi ifjakét? Vagy az aradi vértanúkét? Vagy Dietrich Bonhoefferét és a Hitvalló Egyházét? Vagy az ötvenhatos forradalmárokét? Kinek lenne mersze a szemükbe nézve azt kérdezni pilátusi cinizmussal: „mi az igazság?”
Pedig ha valamikor, hát most feladja a leckét számunkra a történelem. Pontosabban a jelenkor. Hol az igazság, amikor még az egy hitet vallók is egymásnak homlokegyenest ellentétes nézeteket képviselnek bizonyos aktuális kérdésekben. Persze, nem attól igaz valami, hogy sokan képviselik. És attól sem, hogy szembemegy mindenfajta józan többségi véleménnyel. És nem is az örökös harc, vagy az áldozat teszi az igazságot. Pláne nem mások föláldozása. De még kevésbé a harc látszata, vagy az ezt harsogó hazug szólamok. Főként nem egy állandó, mindig valamilyen tébolyult elme gyártotta fantom elleni olyan küzdelem, amelynek meghirdetői Jeremiáséhoz hasonlóan megkeményített arccal tűrik a józan ész nyilvánvaló útmutatását megfontolásaikból még nem teljesen száműző többség, a valamelyest még az átlagnál is világosabban látó avatott kevesek, a művelt közvélemény, sőt akár orvosi konzíliumok és a tudományok képviselőinek egyre lesújtóbb kritikáját is?
Az igazság odaát van? Vagy már ott sincs?
A többség hamar elpártol. Ennek tanúi lehetünk János evangéliumát olvasva, ahol az a tömeg, amelyik az imént még királlyá akarta volna koronázni Jézust, a következő pillanatban már elfordul tőle. Kemény kritikák is elhangzanak többük részéről, és végül faképnél hagyják. Ekkor hangzik el a kérdés a tanítványok felé: „Ti is el akartok menni?” Az erő szintén hamar elpártol az ember és az általa kreált „ügyek” mellől. A világ meghódítására induló hadvezérek, akik lába előtt nemrég még előkelőségek hevertek, szinte egyik pillanatról a másikra rendre csúnya véget értek. Csakúgy, mint a józan ész ellen lázadó fantaszták.
Miközben épp az Ige embereinek kellene legjobban tudniuk, hogy az igazságot nem a kis és nagypolitikában, nem a Fehér Házban, vagy a Kremlben, de nem is a Parlamentben kell keresni. Sokkal inkább csöndes belső békével szemlélni az eseményeket, és közben mindvégig tudatában lenni annak a megmásíthatatlan ténynek, hogy az örökkévaló Istennél van az egyetlen Igazság, aki azt Jézus Krisztusban tette nyilvánvalóvá. A "Ti is el akartok menni?" kérdésre tehát csak egy helyes válasz van. Az, amit Péter adott rá: "Uram kihez mehetnénk? Örök élet beszéde van nálad."
Ezért illenék látni, mennyire kockázatos nagy magabiztossággal állást foglalni olyan kérdésekben, pláne az isteni üdvösség feltételévé tenni saját nézetünket, amelyek megosztják a keresztyéneket is. Ha tehát van is határozott és kiforrott véleménye valakinek, amit körültekintő alapossággal, sokféle szempontot figyelembe véve, személyes tapasztalatok alapján alakított ki, jó, ha mégsem akarja megbélyegezni azokat az embertársait, akik más véleményen vannak.
Nézzük csak az egyházi megszólalásokat: az abortusz törvényi szabályozásától és az óvszer használatától a válás és a homoszexualitás témáján át a mesterséges megtermékenyítésig mennyi mindenben olyan határozott és megfellebbezhetetlen nyilatkozatok érik egymást, miközben valahogy elsikkad az a tény, miszerint az Örökkévaló, a Teremtő, a Mindenható maga a szeretet, és mindenkit tárt kapukkal vár az atyai házba.
Sajnos az egyház földi képviselői gyakran inkább ijesztőnek vagy nevetségesnek mutatják Istent, amikor hallgatólagosan vagy nagyon is aktívan hozzájárulnak a nők, a kiszolgáltatottak és elesettek további hátrányos társadalmi megkülönböztetéséhez, foggal körömmel ragaszkodva soha sem működött sztereotípiákhoz, miközben gyakorlatilag tetteikkel azt hirdetik, hogy szerintük az igazság mindig azon az oldalon van, ami látszólag az egyházi struktúrának kedvez. Pedig épp mi evangélikusok tanítjuk a konstantini fordulatot az egyház lelki hanyatlásának kezdeteként.
Mindazáltal nem gondolom, hogy a fej és jószágvesztés elkerülhetetlen velejárója lenne az Igéhez való hűségnek. Nem összeegyeztethetetlen a keresztyén hittel és lelkiismerettel, ha nem szenvedünk okvetlenül mindig minden körülmények közt egzisztenciális hátrányt miatta. Ahogyan Luther sem ragaszkodott a máglyához. Élt a történelmi lehetőséggel, hogy Frigyesben pártfogót kapott. Sőt, idővel még korábbi ellenségét, Albrecht mainzi érseket is a szövetségesévé tette az Úr. De ne feledjük, hogy mindezeket úgy élte meg a reformátor, hogy közben mindvégig a felismert igazsághoz ragaszkodott, vállalván annak minden esetleges következményét. Tehát nem szélkakasként viselkedett, aki mindig oda hízeleg, ahonnan enni kapni remél, és mindig arrafelé mutat virtigli kuruc virtust, ahonnan nem kell retorziótól tartania.
Még tovább erősíti a mai igei üzenetet, hogy Péter az igazságot nem általánosságban, nem is a társadalmi igazságosságban láttatja elsősorban, hanem a képmutatás nélküli testvérszeretetben. Az Írás nem fukarkodik a szeretettel kapcsolatos nagyon konkrét és félreérthetetlen kijelentésekkel. A szeretet nem tesz rosszat a felebarátjának. A törvény betöltése a szeretet.
Isten a szeretet
A szeretet pedig sok bűnt elfedez. Sőt, a szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.
Jézus a szeretet példájaként az irgalmas samáriait mutatja fel. Egy idegent, aki tisztátalan, akivel közösséget sem vállalna a hallgatói közül senki. Nem brancsbéli. Nem testvér. Vagyis a provokatív kérdést feltevő írástudó szerint nem is felebarát. Jézus korántsem provokatív, sokkal inkább bölcsen didaktikus kérdésére, miszerint vajon ki volt a felebarátja a bajba jutott embernek, azonban ő sem tud mást felelni, mint azt, hogy
aki irgalmas volt vele
Nem kerülünk minden nap ilyen helyzetbe, hogy egy félholtra vert ember iránt tanúsított magatartásunk legyen a vízválasztója annak, mi is lakozik a szívünkben. Viszont minden nap ki vagyunk téve a hozzánk legközelebb álló emberekkel való interakciónak. Elsősorban családunk tagjaival, barátainkkal, munkatársainkkal. De ide tartozik, ha nem is mindenki napi rendszerességgel, épp ezért soha vissza nem térő lehetőséget adva a kitartó és tiszta szívből való szeretet megélésére és gyakorlására: az előttem, mögöttem és velem szemben közlekedő autós, a postás, a csomagfutár, a szerelő, a facebook posztod olvasója, lájkolója, kommentelője, vagy trollja, és sok más valaki.
A dolgok nem mindig úgy vannak, ahogyan azt mi szeretnénk. A teremtménytársak sem mindig úgy viselkednek, amit mi ideálisnak tartanánk. Ez biztosít alkalmat a gyakorlásra. Mert minden múlik.
Semmi sem örök
Elmúlik a bosszúság és fájdalom, amit egy másik ember pillanatnyi figyelmetlensége, felelőtlensége, rossz lelki állapota vagy akár mérgezett ideológiától megrészegült, amúgy is beteg személyiségéből fakadó minden képzeletet és mértéket meghaladó bunkósága okoz. Elmúlik az USA, ahogy elmúlt a Szovjetunió, a Monarchia, a Német Római Császárság és a Harmadik Birodalom, de horribile dictu elmúlik kis hazánk is, melyért szívünk úgy dobog - vagy mostanában a jó érzésű embereké inkább vérzik. Elmúlik a gyülekezet, de elmúlik a család és elmúlsz te magad is.
Ezekben a mulandó dolgokban élve, ezekhez viszonyulva mutatkozhat meg – nem mások számára – hanem elsősorban neked magadnak, hogy kicsoda is vagy és kihez, hová tartozol valójában – hogy a textust idézzem:
Milyen magból születtél?
Minden porcikáddal ide kötődsz, a szükségszerűen megsemmisülőhöz, vagy tudatában vagy isteni elhivatottságodnak? Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük. És máris megérkeztünk ádventhez.
Home office-ban gyorsan telik az idő. Úgy elrepül egy nap, hogy azt érzed, semmit sem csináltál még, és máris rád esteledett. Pláne így november vége felé. Pedig kora reggeltől szinte nem volt egy percnyi megállásod. Talán azért, mert most sok felesleges nyüzsgéstől, fontoskodástól látszattevékenységtől mentesebben tényleg több időt, figyelmet szentelhetünk az igazán lényeges dolgokra. A minél inkább maníroktól mentes, szívből jövő és napról napra megújuló, soha el nem fogyó szeretet megélése most szó szerint élet-halál kérdéssé válik. Nem hivalkodó és feledésbe merülő jótékonykodási kampányok látványos cirkuszában, hanem a mindennapok egyszerű valóságában.
A színes és mesés hétköznapokéban
Amelyek huszonnégy óránként egy-egy páratlan kinccsel, az újra és újra ismétlés, a találkozások és valóban fontos tennivalók liturgiaként megélhető bizsergető gyönyörével – az első kávétól az esti lefekvésig –, és benne számtalan soha vissza nem térő, épp ezért örökre velünk maradó élménnyel ajándékoznak meg. Hétköznapok, amelyek most végre belophatják magukat a korábban megszokott talmi ragyogással, felesleges nyüzsgéssel és többlet kötelességekkel, valamint ezeknek totálisan ellentmondó bornírt bölcsességekkel terhelt ünnepek unott szürkeségébe is.
