„Nem marad örökre elfelejtve a szegény, nem vész el végleg az elesettek reménye.” (Zsolt 9, 19)

„A ház ura ekkor megharagudott, és ezt mondta szolgájának: Menj ki gyorsan a város útjaira és utcáira, és hozd be ide a szegényeket, a nyomorékokat, a sántákat és a vakokat!” (Lk 14, 21b)

Sokan csak ábrándoznak arról, hogy milyen is lehet jólétben élni. Nézik a végeérhetetlen tévésorozatokat, amikben milliomosok luxushajókon pezsgőznek, felhőkarcolók századik emeletén lévő, padlótól plafonig üveges irodájuk forgószékén ülve, vagy tágas apartmanjaik nappalijában inas által felszolgált kávé mellett gondterhelt arccal beszélik meg egymással üzleti, szerelmi és családi életük problémáit.

Mikor juthatok én ide?

Ugyanakkor azt is tudja mindenki, hogy a pénz nem boldogít, ezzel szemben savanyú a szőlő. Ott vannak viszont az élő példák, akik szobakonyhás penészes falú bérelt szuterénlakásból küzdötték fel magukat a használt Trabanton át a sikeres vállalkozói létbe.

Vagy fordítva.

Egyszerre igaz, hogy nincs reménytelen helyzet, meg az, hogy tulajdonképpen az egész valahogy olyan reménytelen. Luxusban és nyomorban egyaránt. Mindenütt csak a gondok, a vesződség, az unalom, a csalódás. Legfőképpen meg az, hogy senkinek sem vagyok fontos.

Ha van valahol egy jó buli, legyen az egy külvárosi kricsmi bádogasztalainál, vagy süppedős szőnyeges ragyogó díszkivilágításos hotel pálmafás medencéje körül, azt mindig csak kívülről, távolról figyelhetem sóvárogva, mert engem oda senki nem hívott. Na, jelentem ezzel kapcsolatban volna egy kis változás.

Abba lehet fejezni a sírást.