2020. máj 28.

A te embered

írta: pistibacsi
A te embered

május 28. csütörtök

Fordulj felém, és könyörülj rajtam, mert magányos és nyomorult vagyok. (Zsolt 25, 16)

A beteg így válaszolt neki: Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe. Amíg én odaérek, más lép be előttem. Jézus ezt mondta neki: Kelj fel, vedd az ágyadat, és járj! (Jn 5, 7-8)

cicakep.jpg

Böjt harmadik – Oculi – vasárnapjának a bevezető zsoltárverse mellől való a mai idézet. „Szemem állandóan az Úrra néz, mert ő szabadítja ki lábamat a csapdából” A szorongó ember imádkozik így, aki nem elég, hogy magányosnak és tanácstalannak érzi magát, de ráadásul ellenségei bőven akadnak, akik örömüket lelik abban, ha őt elesettnek látják.

Olvastam néhány napja egy hírt, hogy valahol, talán Amerikában egy szabálytalanul közlekedő, durván gyorsan hajtó autóst megállítottak a rendőrök, és amíg igazoltatták, egy kisodródó teherautó elgázolta őket. Emberünknek sem kellett több, fogta gyorsan a telefonját, és a haldokló, nyöszörgő, a teherautó kerekei alá szorult rendőrökről videó felvételt készített, és közben kárörvendő megjegyzéseivel sem fukarkodott.

Szenvedő, bajba jutott emberen gúnyolódni, úgy látszik minden történelmi korban szokás volt. Jézus keresztje alatt is voltak, akik csóválták a fejüket, és azt mondogatták: „másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni, bezzeg ha valóban Izrael királya volna, akkor leszállna a keresztről”.

Ki ne érezte volna magát magányosnak életében, akár csak egyszer is? És nem csak szerelmi csalódás, bukott érettségi vizsga, elvesztett munkahely lehet az ok. Áruló barátok, álszent rokonok, kárörvendő ismerősök és ismeretlenek mindnyájunk életében voltak, vannak, és sajnos talán lesznek is.

Vagy talán pont én voltam az valaki számára? Jaj! Pörögjön az emlékezetem, Uram segíts emlékezni: van emberem? Van „ilyen” emberem? Aki miattam harapdálta az ajkát és vesztette el az életkedvét? Pedig én csak jót akartam! Én csak őszinte akartam lenni, meg akartam mondani az igazat! Vagy épp hallgattam, amikor választ várt tőlem...

Lehet, hogy valaki épp miattam érzi sajátjának a huszonötödik zsoltár minden egyes sorát? Miattam magányos? Én állítottam neki csapdát? Én röhögök rajta titokban, vagy nyilvánosan?

Jaj nekem, mert van emberem! Biztosan van több emberem is, akinek én okoztam  a szenvedést, vagy amikor gyógyulni, szabadulni szeretett volna, mindig én léptem be előtte. A medencébe, a főnök irodájának az ajtaján, netán a liftbe, a csetszobába, a facebookra, vagy akár még az ő személyes életébe, netán google fiókjába is. Kyrie eleison!

Én vagyok az a „más”, aki mindig valaki más helyett, mindig valaki más előtt lép be a gyógyító fürdőbe? Pedig talán pont ő, akit megelőztem, akit magam mögé utasítottam, akin kárörvendően röhögtem, ő lehetett volna az én emberem! Vagy én az övé. És azt sem vettem észre, hogy nekem nagyobb szükségem lett volna arra, hogy ő legyen az én emberem, mint neki arra, hogy én legyek az övé.

Nemrég beszélgettem telefonon egy másik felekezetű kollégámmal, aki szerintem tűpontosan fogalmazott, amikor azt mondta, hogy „az egyháznak két helyről kellene végre kibújnia: a hatalom seggéből, és az emberek hálószobájából”.

Betegre, betegítőre, a másikat mindig mindenben megelőző belépőre és „egészségesre” egyaránt igaz, hogy mindnyájunknak van emberünk. Jézus. Ott a kereszten. És ő mindnyájunknak azt mondja, hogy „Kelj fel, vedd az ágyadat és menj szépen haza!”

Nyugodt lehetsz, de nem azért, mert megoldottál egy problémát, hanem azért, mert Jézus a te embered. Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, de Jézus pontosan tudja, hogy mindnyájan halálos betegek vagyunk. A magukat egészségesnek tartókkal egy kicsit többet kell bíbelődnie, de számára ez sem megoldhatatlan. Ezért van a kereszten. És ha észreveszed, hogy ő a te embered, akkor arra sem kell várnod, hogy felkavarodjon a víz.

 

***

 

Hogy jön ide már megint egy macskás kép? Hát, egyrészt mert nagyon szeretem őket, és minden nap gyönyörködöm bennük. Ugyanakkor azt is tudom, hogy ez bizony fogságban tartás, akárhogy is szépítjük. Tenyérnyi kis szőrmókokként kerültek hozzánk, és itt nőttek fel. Elvettük a nemi identitásukat, mi döntjük el, hogy mit esznek, stb. És mindezt annak jegyében, hogy ez még mindig humánusabb, mint hagyni, hogy egész macska kolóniák, néha rettenetes körülmények közt szaporodjanak, sokasodjanak és betöltsék a földet. Amikor négy évvel ezelőtt az akkor általunk is etetett és pátyolgatott kóbor cicát láttam széttrancsírozva az úton, akkor azt mondtam, hogy soha többé nem engedek érzelmileg közel magamhoz állatot. És persze mikor, ha nem épp ekkor talált volna meg minket két tenyérnyi cirmos. Azóta ők a mi macskáink, mi meg az ő emberük. Tegnap este Molnár Ambrus református lelkipásztornál, Kovács Zsolt káplánnal és Horváth Zita televíziós szerkesztővel a szabadságról beszélgettünk. Ezt elfelejtettem megemlíteni, pedig nagyon a témához illett volna. Igen, fogságban tartok két macskát. A képen egyikük. Rendkívül természetes körülmények közt, a lehető legkényelmesebb pózban. Én meg Isten rabja vagyok. Legalábbis remélem, hogy ő is így gondolja.

 majus_28_index.jpg

 

 

 

Szólj hozzá