„Szeresd felebarátodat, mint magadat! Én vagyok az Úr!” (3Móz 19, 18)

„Csak nevemért tűrtem ilyen sokáig, dicsőségemért fékeztem magam, és nem pusztítottalak el.” (Ézs 48, 9)

„Urunk, Istenünk, más urak voltak a gazdáink, nem te, de csak a te nevedet dicsérjük.” (Ézs 26, 13)

A hét első fele az Útmutató kiírt igéi szerint – hétfőtől szerdáig – Isten és az ő népe, tehát Isten és ember kapcsolatáról szól. Mint oly sokszor elmondtam, leírtam, ez egy tipikusan aszimmetrikus kapcsolat. Ezekben az igékben azonban különösen is erősen jelenik meg ez az aszimmetria. Nem pusztán arról van szó, hogy Isten úgymond „többet tesz bele” ebbe a kapcsolatba.

Ha egy híd építéséhez hasonlítanánk, akkor ugye eleve kilőhetjük azt a modellt, ami szerint mindkét oldalról szükséges építeni a hidat: mármint hogy Isten is megépíti a maga részét félig, és az embernek is meg kell építenie a saját részét a középvonalig. Így ér majd össze. Ez még a legbárgyúbb vallásos felfogás szerint is elvetendő gondolat. Legalábbis az kéne legyen. És az sincs, hogy Isten mindent megcsinál ugyan, … DE.

Nincs de!

Mert ha a kegyelem valami „dolog”, amivel „élni kell”, és a Krisztus műve egy rajtunk kívül álló esemény, amit személyesen nekünk kell magunkévá tenni, akkor a hit valójában az ember erőfeszítésének fog tűnni. Márpedig a hit egyes egyedül Isten ajándéka. Csakúgy, mint maga az üdvösség. Az ezt bármilyen módon is relativizáló téves gondolatból kiindulva oda juthatunk, hogy még a gyermeki elfogadó bizalmat is a törvény cselekvésévé degradáljuk. Ja, hogy ez meg is szokott történni a keresztyén igehirdetések jelentős részében? Sajnos.

Isten nem csak azt mondja az ő népének Ézsaiás szavával, hogy mindent neki köszönhetnek az egyiptomi kivonulástól a pusztai vándorlás és honfoglalás során megtapasztalt csodákig. Ennél valami sokkal súlyosabbat mond ki:

Nem azért maradt fenn a templom valameddig is, mert ott jól tisztelték Isten nevét. És amikor végül mégis hagyta lerombolni, nem azért menekültek meg némelyek a Júdeában maradtak és a fogságba hurcoltak közül is, mert ők mégis csak eléggé csimpaszkodtak, vagy maradt még bennük valami, ami miatt Isten mintegy „kénytelen volt” kegyelmi időt biztosítani. Mind el kellett volna, hogy pusztuljanak. És itt jön be a nagy különbség ember és Isten között: ő megtehette és meg is tette, hogy – az emberre, mint aktív szereplőre nem számíthatván, sőt, annak aktív rossz hozzáállása ellenére – már csak saját magára nézve, de mégis kegyelmesen cselekedjen.

Nevemért tűrtem és fékeztem magam

A földi „gazdák” ilyesmire nem képesek. Sőt, hatalmukat féltve, nevüket nagyra tartva, saját dicsőségüket hajhászva épphogy tobzódnak a pusztítás örömében. És még a kegyencek közül sem lehet soha biztos senki abban, hogy nem épp ő lesz-e a következő. Itt ne keress okot, ne keress logikát. A maga is pusztulásra ítéltetett, talmi gazdagságban lubickoló, örülni képtelen eltévedt lélek kiszámíthatóan kiszámíthatatlan. Csak azt lehet biztosra tudni nála, hogy ha véletlenül valami látszólagosan jót is tesz, akkor annak még nagyobb lesz majd az ára a markában tartott percemberkék számára. Legyenek azok hűségesek vagy lázadók.

Istennek tehát nem csak a puszta létünket, életünket köszönhetjük, hanem azt is, hogy életben hagyott minket. És igen, a büntetés is ajándék. Mert ez valóban a végpusztulás helyett van. Kell-e túlmagyarázni, mennyire igaz ez minden korok vallásos közösségeire, főként az elitre?

Talán nincs is arcpirítóbban szánalmas az önmagát az erkölcs, a haladás és a kultúra őrzőjeként, letéteményeseként ünnepeltető egyháznál. Mondván: rendszerek jönnek, rendszerek tűnnek, de az anyaszentegyház Isten kegyelméből mindmáig fennáll. Mintha legalábbis az a hit, az a következetes elkötelezettség, az a bátorság, amit némely kevesek valóban tanúsítottak és tanúsítanak a nehéz időkben, a mindenkori túlélők érdeme lenne. Sokkal inkább kellene úgy tekintenünk magunkra a kemény ézsaiási intelemre nézve, hogy Isten az ő nevéért még eltűr minket.

És ilyen sokáig.

No, de kérdezhetné valaki: hogyan illik ebbe a sorba a felebaráti szeretet parancsa? Hiszen ez épp hogy nem Isten és ember, hanem az ember és ember közti kapcsolatra vonatkozik! Valóban? Olvastam valahol egy Heller Ágnessel készült interjúban, hogy amikor társai unszolására beiratkozott hittanra, őszintén bevallotta a rabbinak, hogy ő bizony nem nagyon hisz Istenben. A rabbi csak ennyit kérdezett: szereted az embertársaidat?

A hitet nem lehet patikamérlegen mérni. Egyik ember a másikét meg végképp nem ítélheti meg. Azt viszont tudjuk, hogy hitből egy mustármagnyi is hegyeket képes mozgatni. A szeretet azonban olyan gyümölcs, amely megint csak nem patika mérleggel mérhető. Sokkal inkább olyan mázsálóval, amire a súlyos, gabonával teli zsákokat szokták pakolni. Súlyosak és menthetetlenek a sértések, a tettlegességek, a szóval, gondolattal, hanyagsággal, felelőtlenséggel, mulasztással elkövetett bántalmazások. Sőt, annyira súlyosak, hogy már szinte mérhetetlenek.

A sok rossz közt azonban néha nagyon kevés elég ahhoz, hogy enyhítsük egymás fájdalmát. Olyan piciken múlhat egy ember élete, vagy sorsának jobbra fordulása, hogy a legérzékenyebb mérleg sem mutatja ki. Ezt a nagyon keveset lenne jó megtalálni a mindennapi döntéseink meghozatalakor.