A Jó Pásztor
április 26. misericordia domini vasárnapja
Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. … Más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók; azokat is vezetnem kell, és hallgatni fognak a hangomra, és akkor lesz egy nyáj, egy pásztor. (Jn 10, 11.16)
És most tudom, hogy közületek, akik között jártam, az Isten országát hirdetve, többé nem látja arcomat senki. ... nem vonakodtam attól, hogy hirdessem nektek az Isten teljes akaratát. Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek. (Apcsel 20, 25.27.28a)
Kifejezetten örülök, hogy az evangélikus egyházban nem annyira gyakori és elterjedt a „lelkipásztor” megnevezés. Nem is nagyon szeretem, amikor lelkipásztornak titulálnak. Pontosan azért, mert meggyőződésem szerint a pásztor megnevezés egyvalakinek van fenntartva. Jézus Krisztusnak, az Isten egyszülött fiának, a mi urunknak. Mi nem lehetünk egymás pásztorai. Egy a pásztor, egy a nyáj. Mi mind Jézus, a jó pásztor nyájához tartozhatunk.
Lehetünk segítői egymásnak, ki-ki milyen feladatot kapott. Minél többet tanulunk az Úrtól, annál több lehetőségünk van arra, hogy támogassuk egymást a hitben való biztatással. És minél több a lehetőségünk, annál nagyobb a felelősségünk. A két egymás mellett alvó macska jól szimbolizálja ezt. Egyikük magzatpózban, másikuk épp „nagy kifliben”, mintegy körülölelve őt.
Velünk, emberekkel is megtörténik, hogy némelyikünk begubózik, egy kicsit védtelenebb, egy kicsit kiszolgáltatottabb, egy kicsit gyámolítást igénylőbb. Némelyikünk meg épp ereje teljében érzi magát, és hajlandó megvédeni akár a másikat, de ez a pillanatnyi hangulati elem nem teszi egyiket a másik fölé rendelhetővé. Mármint hogy lenne „pásztorolt” és „pásztor”. Csak egy pásztorunk van.
Pál apostol elmondhatta volna magáról, hogy pásztor. Sőt, bizonyára mondták is róla ezt. Hiszen több Kis Ázsiai városban az ő igehirdetése nyomán lettek hívők sokan, és jöttek létre gyülekezetek. Az egyik, amelyhez talán a legbensőségesebb viszony fűzte az apostolt, az efezusi. Több évig is szolgált közöttük, és később tanítványát, Timóteust bízta meg azzal, hogy folytassa az ő munkáját.
Amikor elhatározta, hogy visszatér Jeruzsálembe, hogy beszámoljon a misszió eredményéről a többi apostolnak, tudta, hogy ott le fogják tartóztatni, és többé már nem láthatja személyesen szeretett gyülekezetét. Ezért Milétoszban, mielőtt hajóra szállt volna, még utoljára találkozott az efezusi presbiterekkel. Könnyek közt búcsúztak el egymástól.
Még ebben a meghitt atya-fiúi kapcsolatban sem mondta magát pásztornak. Hiszen ha pásztor lett volna, akkor most hűtlen béresnek bizonyul, aki elhagyja a rábízott nyájat. De nem így volt. Közöttük járt, hirdetve az Isten országát, Isten akaratát. Tanította őket az Istentől kapott felhatalmazás szerint, és tudta, mikor bocsáthatja önálló útjára ezt a közösséget, ahogyan az anyamadár a fiókáit.
Éppen Pál volt az, aki a korithusiakhoz írt első levelében olyan szenvedélyesen vitatkozik a pártoskodásokkal. „Hát Pált feszítették meg értetek?” Mi csak szolgák vagyunk, akik ha hűségesen végezzük a feladatunkat, akkor annak eredményeként hitre juthatnak, vagy hitben fejlődhetnek, megerősödhetnek testvéreink. De Urunk, Mesterünk, Pásztorunk csak egy van: a Krisztus. És Atyánk is csak egy van, az Örökkévaló, a Teremtő. És milyen csodálatos, hogy őt Atyának szólíthatjuk. De erről majd holnap bővebben.
Ezen a vasárnapon ezt a beszédet mondtam el az online istentiszteleten. Katt a képre!
