Milyen jó az Isten Izráelhez, a tiszta szívűekhez! (Zsolt 73, 1)

Szeretteim, ha pedig a szívünk nem ítél el, bizalommal szólhatunk Isten előtt; és amit csak kérünk, megkapjuk tőle, mert megtartjuk parancsolatait, és azt tesszük, ami kedves őelőtte. (1Jn 3, 21-22)

Egy rendkívül őszinte, bájosan emberi imádság kezdő sora ez a zsoltárvers. Az Isten jóságát hirdető bevezető után az imádkozó arról vall, hogy ő bizony majdnem elbotlott, mert irigyelni kezdte a kevély bűnösöket, akik mit sem törődnek Istennel, mégis elkerüli őket a baj. Jó dolguk van, és miközben gyarapodnak, még az emberek is felnéznek rájuk, és úgy tűnik, mintha soha nem lenne számonkérés. Még Istent is káromolják, és látszólag minden következmény nélkül.

Már-már ő is feladta volna elveit, és rászánta volna magát, hogy beáll ebbe a sorba, de valahogy érezte, hogy ezzel valami nem stimmel. Túl nehéz volt neki a feladvány, hogy megértse, ezért aztán elmélkedett a szentélyben, és megvilágosodott az elméje. Belátta, hogy egyszer Isten ítéletet tart, és akkor majd nem lesz annyira jó bűnösnek lenni. Inti is magát a zsoltáros, hogy mennyire helytelen volna, ha a jelenlegi látszat miatt háborogna és lázongana Isten ellen. A végén pedig újra megszólal az Isten közelsége okozta öröm.

Két nagyon kedves, engem minden alkalommal mosolyra indító mondatot hadd emeljek ki ebből a zsoltárból. Az egyiket mindjárt az elejéről, ennek a mai igének a folytatásaként olvashatjuk: „De az én lábam majdnem megcsúszott, kis híján elestem jártomban.”, a másik pedig már a konklúzió utáni önbiztatás: „Ha keseregne a szívem, és sajogna a bensőm, akkor olyan ostoba és tudatlan volnék veled szemben, mint az állat.”

Akkor ezzel meg is volnánk – gondolhatjuk. Kiderült, ami addig is nyilvánvaló volt, csak tettünk egy kis kitérőt közben, ami még jobban megerősíti a felismerést, miszerint Isten jó.

Igen ám, de hogy ezt a jóságot megtapasztaljuk, nem árt hozzá a tiszta szív sem. Hiszen a felfuvalkodottak, a bűnösök végül majd csúnyán elbuknak. Nemrég, épp március 27-én találkoztunk azzal a jeremiási mondattal, miszerint „csalárdabb a szív mindennél, javíthatatlan; ki tudná kiismerni?!”. Akkor mire megyek azzal, ha a saját szívem nem ítél el? Jól becsaphatom magam.

Alighanem úgy van az, hogy aki szereti az Örökkévalót, nem lehetséges, hogy becsapja őt a szíve. Rendben, de mi van akkor, ha ez a tiszta szív éppenséggel olyan eredményt mutat, ami nem kedvező? Vagyis elítél a szívem? Egy hónappal ezelőtti elmélkedésem végét idézem, amit akkor még csak a facebook oldalamon osztottam meg, így ezen a blogon még nem olvashatták. Nem világrengető felfedezés, de jó újra és újra rácsodálkozni:

„A szívtelen ember saját magát öli meg. Szükségünk van tehát a szívünkre, nem lehetünk meg nélküle. És nagy öröm, hogy van, aki ért hozzá. Isten a szívek és vesék vizsgálója. Ha legalább őszinte a szívem, azt fogja megmutatni, hogy bűnös vagyok, tévúton járok. Vigasztaló ezért János apostol szava, aki emlékeztet rá, hogy van, aki nagyobb a mi szívünknél. És ha a szívünk el is ítél minket, azért Isten irgalma nagyobb a mi szívünknél. És ha az ő szeretete tisztít meg, akkor nincs miért aggódnunk. Hiszen Jézus mondja azt is, hogy akiknek szívük tiszta, azok meglátják az Istent.”