Szerelem
június 12. péntek
Te ismersz engem, Uram! Látod, mert megvizsgáltad, hogy tied a szívem. (Jer 12, 3)
Ahogyan engem szeretett az Atya, úgy szeretlek én is titeket: maradjatok meg az én szeretetemben! (Jn 15, 9)
Képek forrása: Sickratman: „Evvel a dalban” című videója
Odaadni magam valakinek. A szívemet. Pláne. Litty-lötty slágerekben minden gátlás nélkül szerepeltetnek ilyen meggondolatlan szófordulatokat. Ennek állít méltó emléket a jelenkori magyar zenei és színházi kultúra egyik legkreatívabb, leginspiráltabb és legsokoldalúbb szerzője és előadó művésze, Paizs Miklós, alias Sickratman az „Evvel a dalban” című slágerében: „Örökre fogd a két kezem egy életen át... stb” (A lenti képre kattintva meghallgatható)
Jeremiás egyébként egy nagyon őszinte ember volt. Ordított, toporzékolt. Az élete színtiszta rock and roll. Eleve fiatalon hívta el őt az Isten, hogy legyen neki a prófétája. Nem próbált elmenekülni hajóval, mint Jónás, de ódzkodott, szabódott, mentegetőzött. Milyen szép is a magyar nyelv, hogy ennyi szavunk van arra, miért nem akarunk megcsinálni valamit.
Persze Jeremiás mégis ahhoz a Jézus példázatában szereplő fiúhoz hasonlított, aki először azt mondta az apjának, hogy baszok én kimenni a kertbe dolgozni, de aztán meggondolta magát, és mégis kiment. Azaz hogy a Jézus példázatában szereplő fiú hasonlít inkább Jeremiásra, mert hogy Jeremiás volt előbb időben.
Ez a mai mondat is egy olyan szövegrészből való, ahol épp perel az Úrral. Mert hogy miért van jó dolga a sok szemétládának, miközben meg egy csomó tisztességes ember szenved. És eközben vallja meg – „Jeremiás konfessziói” az egy afféle teológiai szakkifejezés – hogy bár gyakran perlekedik ő az Örökkévalóval, és olykor rendesen beszól neki, de őneki meg jól kell tudnia, hiszen tőle jobban senki nem ismerheti a szívét, hogy bizony az mégis ott van nála.
Én is egy kicsit Jeremiásnak éreztem magam tegnap, amikor felhívott Tóth Tomi az autószerelő, hogy sikerült bontóból olcsóbban szerezni alkatrészt, és talán még az is lehet, hogy ma megcsinálják. Most várom a hívását, és annyira rendes volt, hogy azt is meg tudtam beszélni vele, hogy eljönnek a kocsiért, és nem csak azért, mert messze van a műhely, és lusta vagyok annyit hazagyalogolni, hanem mert a feszkó miatt jólesne már reggel meginnom valamit.
Mondtam is az Úrnak, hogy „már majdnem annyira szeretlek, mint a macskát, aki amint meghallja a kanapé nyiszorgását, bármilyen mélyen aludt is addig a dobozában, nyomban üget oda hozzám, hogy a térdemen tapickoljon, és a lábaimat döfködje a kis fejével”. De tényleg bőgtem a meghatottságtól. Hiába na, öregszem, és kezdek szentimentális lenni. Apámmal is ez történt.
Azt akarom-e mondani, hogy lehet szerelmesnek lenni egy herélt kandúrba és az Istenbe is? Igen. A magyar nyelvben a szeretet és a szerelem két külön szó. A szerelmet fenntartjuk valami pátoszos érzelemnek, ami a mi törvényeink szerint természetesen csak két korban összeillő ellentétes nemű ember között lehetséges. És természetesen egy élethosszig tartó kötelék által illik megpecsételni. A nőnek a konyhában a helye, – már ha épp nem szül – és a férfi az erős családfenntartó, akinek felszereléséhez tartozik a furkósbot és az összeráncolt szemöldök.
Apám sokáig összeráncolt szemöldökű gondterhelt tanár és gimnázium igazgató volt, akitől még pofont is kaptam egyszer, mert anyám védelmére keltem teljesen feleslegesen, egy amúgy is jelentéktelen kis vitában. Öregségére meg olyan szentimentális lett, ami már szinte nekem volt kellemetlen. Ezért nem csodálkoztam rajta, hogy a fiam jót mulatott rajtam, amikor a nővére esküvőjén bőgve fényképeztem.
Hanem volt tegnap egy másik istenélményem is az autóson kívül. És persze megint csak bőgtem. Felhívott Honti Irén kolléganőm pár napja, hogy a tompai tranzitzónából a balassagyarmati menekültszállóra került egy kurd család, és ha alkalmam van rá, találkozzak már velük, mert küldene nekik egy szerény adományt. Irakban nagyon csúnyán bántak velük. Oda semmiképpen nem szeretnének visszamenni. A családfő már öt éve Ausztriában van. Azt remélik, hogy utána mehetnek.
Cseten beszéltük meg a találkozót. Kimentem a kapuhoz, hogy meglássanak, ha odaérnek. Szájmaszkban voltak mindhárman. Ránézésre harmincöt-negyven közötti anyuka, egy 16 éves lány és egy 10 éves kisfiú. Jól öltözött, ápolt külsejű, civilizált emberek. A kislány tökéletesen beszél angolul. Nekem pont ezért nehézségeim akadtak a kommunikációban, mert nagyon ritkán találkozom külföldiekkel, és a korábbi gyér nyelvtudásom is majdnem nullra kopott. Amíg cseteltünk, hogy megbeszéljük a találkozót, a google fordító segítségemre volt, de megszólalni elég nehezen tudtam.
Amikor behívtam őket, a ház előtt levették a cipőjüket. Úgy vittem utánuk, és győztem meg őket róla, hogy a mi kultúránkban ez nem szükséges. A történetüket megismerve megint bőgni kezdtem, mint apám öreg korában. A kislány vigasztalt. „No crie”. Érted? Egy kurd menekült, aki öt éve nem látta az apját, és méltatlan körülmények közt élt az utóbbi néhány évben, egy király körülmények közt élő európai evangélikus lelkészt vigasztalt.
A végén kértem, hogy hallgassunk meg valami zenét. Átadtam a kislánynak az iPad-emet, hogy ő válasszon valamit, de azzal adta vissza, hogy inkább valami keresztyén ének legyen. Jeleztem, hogy nem feltétlenül gondoltam vallásos zenére. Louis Armstrong: Wonderful World-je jutott eszembe.
Konklúziót én nem nagyon szeretnék levonni. Ki-ki tegye meg, ha teheti. Szerintem simán teheti. Pláne, ha Jézusban hisz. Mert ő az Atya szeretetében van, és mi az övében. Miközben ezt írom, az egyik macska épp itt nyújtózkodik a nyomtató tetején.
Kérlek sírj. Ne sírj.
