Hát baszki, én hülyén éltem le az életemet. 61 évig azon voltam, hogy nekem jónak kéne lennem, de úgyse sikerülhet, mert fordítva kötöttek bele a csipjeimbe. Átlagános oskolában példának okáért, ha valamelyik pre-szociopata vadbarom a gyomromon térgyepelt a salakos udvaron, eközben két marokkal fujtogatott, és az orcám sem a napsütéstől és friss levegőtől volt piros tenyérnyomos, maximum az lett a dologból, hogy

mind a kettő hozza ki az ellenőrzőjét!

Nyilvánvalóan az következett ebből, hogy az úgynevezett nagybetűs életben, ha véletlenül összehozott a jó sorsom egy hasonló példánnyal, akár munkahelyi főnök, akár előd, vagy Ond, Kond, később netán beosztott személyében, akkor egészen biztosan az volt a hivatalos olvasat, hogy neki gondjai vannak, én viszont igazán lehetnék egy kicsit több belátással, türelemmel. Sőt, valójában én vagyok az agresszor. Nem folytatom a cégéres gazemberekkel, rablókkal, gyilkosokkal és potenciális üzlettársakkal, mert messzire vezetne. Lényeg, hogy én mindig maradjak higgadt, mert ha véletlenül felemelem a hangom, vagy csúnya szó hagyja el a számat, akkor egészen biztos, hogy

én leszek a hunyó

És így is teltek a napjaim, éveim, mint valami húsvérvalósággá avatárolódott heripotteré. Meg kellett volna barátkoznom a makacs tényszerűséggel, miszerint fasisztának lenni, pénzbehajtani, maffiózni, csoportos erőszakot vagy akár többszörös gyilkot elkövetni bárkin, bármikor, bárhogyan, lefelé taposni, felfelé nyalni, könyökölni és intrikálni, eközben semmi szégyent nem érezni, sőt kurvára büszkének lenni és elfogadni valami épp aktuális műgazdi állvakargatását és jutifaliját, ez teljesen macsós és okés prodzsekt. Esztet nevezzük életrevalóságnak.

Viszont érezni, pláne együtt-érezni, lehajolni, de nem leereszkedni, segíteni valakinek, de nem üzleti alapon; és aztán észrevenni, hogy a sok fos az nem csak úgy magától, az égből ömlik az emberek egy jelentős többségének a fejére, nyakába, hanem direkt van így csinálva; és ennek felismerése után megpróbálni megfoltozni a tömlőt, vagy elállítani a foscsapot a többség, vagy legalább néhány, vagy akár csak egyetlen egy áldozat megvédése érdekében, és aztán esetleg felfedezni az első naivitásból való gyógyulás után, hogy valakik tényleg azt hiszik, hogy nekik attól jobb lesz, ha másoknak még szarabb, sőt, a tolvajok és rablók az általuk megkárosítottak jótevőinek képzelik magukat, és esetleg ezt is szóvá tenni, - nos, az viszont szégyenteljes lúzerség, „ne baz már, te tényleg ennyire hülye vagy? Hát hiszen így műkszik a világ” dolog, és tiszta röhej.

Ja, vagyis nem barátkoztam meg ezzel.

Egyszer csak jött egy helyzet, amikor kibuggyant belőlem az indulat. Kajabáltam, és kézmozdulatokkal jeleztem véleményemet. Pedig tényleg mindig úgy voltam vele, hogy ha valami, akkor ez ne történjen meg, mert ebben a pillanatban támadható leszek, hiteltelenné válik mindaz, amit képviselek. Vagyis azt játszottam el, hogy hagyom magam teljesen hülyének nézni. Az Úr azonban adott nekem egy esélyt. Egyszer csak elkezdtem nagyon szarul érezni magam. És ki kellett mondanom, be kellett vallanom önmagamnak is, hogy fiaskót vallottam a hitemben.

Feszült lettem, és kimutattam

Hiszen ezt nem szabad! Ha elismerem, menten vége a hitelességemnek! Nyugodtnak kell maradnom! Azt kell mondanom, hogy én higgadt vagyok! Engem nem lehet kihozni a sodromból! Én nem lehetek szomorú, dühös vagy megkeseredett! Nekem minden körülmények között tárgyilagosan kell a dolgokhoz közelítenem

Elég az hozzá, hogy kifakadtam, mint egy gennyes pattanás. Elszakadt bennem egy húr, eldurrant valami, betelt valami pohár, ilyesmi. Először csak lestem, mint a moziban. Aztán azon lepődtem meg, hogy nem baszta fel az agyamat az úgynevezett „normális” reakció, miszerint én egy megkeseredett ember lettem. Sőt, nagy megkönnyebbüléssel ismertem el, hogy így van. Hiszen napokkal ezelőtt ezt már én is kimondtam magamban. Nem akartam győzni. Nem akartam erkölcsileg lehetőség szerint nem megsemmisülni. Nem akartam már semmiféle látszatot fenntartani. Nem rejtegettem, hogy én vagyok a gyenge, a hülye, az idegbajos. És azóta egészen megkönnyebbültem. Pláne, hogy ezek az ideig való szarságok már nem vonják el a figyelmemet a lényegről, az örökkévalóról.

Pisti spirituális ember. Sokáig úgy gondolta, hogy hitelesnek kell lennie. Ettől még nem volt az. Ne légy olyan, mint Pisti, aki nem hiteles. Egyszer aztán Pisti kiengedte a gőzt, és rájött, hogy úgysem tudja elrontani azt, amit az Örökkévaló elkészített nekünk. Hiszen spirituális lények vagyunk. Viszont a spirituális lények is testben élnek. Ne légy Pisti! Légy önmagad!

(jegyzi: Pisti)