„Pedig én tanítottam járni Efraimot, kézen fogtam őket, de ők nem ismerték fel, hogy én viselem gondjukat.” (Hós11, 3)

„A mi Urunk hosszútűrését pedig üdvösnek tartsátok” (2Pt 3, 15a)

Annál is inkább fontos az előző napi üzenetet jól megjegyezni, mert sokszor észre sem veszem, hogy ha sikerül valami, akkor az valójában Isten kegyelme, nem pedig a saját érdemem. Akár tetszik, akár nem, a Teremtő vezetget, tanít, egyengeti az utamat. De miért is ne tetszene?

Hiszen ez egy óriási kiváltság!

Ezért is lenne üdvös, ha mindig tudatában lennék ennek. Mert minél inkább magamnak tulajdonítom a sikereimet, annál inkább hajlamos leszek Istent okolni, ha valami nem jön össze.

Pedig ennek fordítva kellene lennie. Az Istennel szembeni hálátlanság ugyanis nem őt rövidíti meg, hanem engem.

Mert nem csak arról van szó, hogy ha kevésbé vagyok gőgös, akkor több az esélye annak is, hogy nem kell örökké pofára esnem, hanem arról is, hogy egyáltalán nem kellene magától értetődőnek tartanom, hogy nekem mindig „jár” az újabb lehetőség. Mintha egy videó játékot bármennyiszer újra kezdhetnék.

Csakhogy ez itt élesben megy.

És ha ennek tudatában vagyok, akkor azt is felismerem, hogy minden új esély hatalmas ajándék. És ez a felismerés már önmagában egy hatalmas örömforrás.