„Fékezd meg izzó haragodat, szánd meg népedet, és ne hozd rá ezt a bajt!” (2Móz 32, 12b)

„ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus” (1Jn 2, 1b)

Annyira megszoktuk az intrikus környezetet, hogy szinte el sem tudjuk képzelni, létezhet másfajta szemlélet is. Egyszerű példa: megtudod, hogy a „kis főnök” valamiért épp kiesett a „nagy főnök” kegyeiből. Lehet, hogy van is rá némi ok, de neked semmi okod arra, hogy bajod legyen vele, amúgy meg épp te tudod legjobban, hogy a munkáját rendesen végzi. Mondhatnál pár jó szót az érdekében, hogy ne rezegjen tovább a léc. De az is bőven elég lehet, ha csendben maradsz, és hamar elül a vihar.

Mit teszel?

Bizony, sokan ilyenkor – megérezvén a vérszagot – gondolkodás nélkül rávetődnek a sebzett vadra, és már egyengetni is kezdik saját dicstelen előmenetelüket.

Mózesnek semmi oka nem volt a nép védelmére kelni. Hiszen kezdettől fogva folyamatosan lázongtak, zúgolódtak, csak a baj volt velük. És amint egy pillanatra kitette a lábát a táborból, máris bálványszobrot öntöttek, hogy azt nevezzék „Jahvé”-nak.

Isten haragja teljesen jogos. A nép védhetetlen. Mózes pedig kap egy visszautasíthatatlan ajánlatot: „Most azért hagyd, hogy fellángoljon ellenük haragom, és végezzek velük! Téged azonban nagy néppé teszlek” (Ex 32, 10) Na, szóval Mózes erre mondta azt: „Fékezd meg izzó haragodat, szánd meg népedet, és ne hozd rá ezt a bajt!”

Kedves „kis főnök”! Észreveszed, ha valaki közbenjár érted?

Kedves „nyomulós kolléga”! Felfogod, hogy miben mesterkedsz?

Ha Isten a bűnös népet megkímélte Mózes szavára, Isten Fia pedig az életét adta értünk, akkor vajon nem kéne több együttérzésre és lojalitásra törekednünk egymás iránt? Főként, ha tudatában vagyunk annak, hogy nálunk mindig

rezeg a léc