Madách Tragédiája kiadásának közelgő 150 éves évfordulóját méltóképpen ünnepelheti meg, aki megtekinti a mintegy három órás darabot a Nemzetiben. A bemutatót követő napokban jártam Pesten, és a bő két héttel későbbi, 25-i előadásra az utolsó jegyet tudtam megvenni. Jó értelemben konzervatív megközelítés Alföldi Róberté, aki valami nagyon fontosat megértett ennek az irodalmi formába öltöztetett teológiai-filozófiai műnek a mélységeiből. Blaskó Péter alakításában a színpadon, látható formában is megjelenik az Úr. És ugyancsak ő alakítja a Föld Szellemét, valamint a Római szín Péter apostolát. László Zsoltot pedig az Isten is Lucifernek teremtette. Az első emberpárt alakító két fiatal színész, Szatory Dávid és Tenki Réka alakítása is hiteles, eredeti, szellemes és drámai. Megszólal az eredeti szöveg, amelynek a néhol megjelenő sajátos hangsúlyok újabb, felfedezésre váró tartalmat kölcsönöznek. A finomítások minden esetben dramaturgiai, vagy érthetőségi célt szolgálnak. A színpadkép egyszerű, ugyanakkor kifejező. A jelenetek mentesek minden erőltetettségtől és mesterkéltségtől. A cselekmény még a művet nem ismerők számára is követhető és világos. Az édenkertben antropomorf módon megjelenő, a mennyben szervilis alattvalói által megünnepelt "Jóistenke" figurájához elválaszthatatlanul tartozik alteregója, az öniróniát és kérdezni, kétkedni tudást képviselő Lucifer, akivel kapcsolatban egyre erősödő sejtésem, hogy a szerző magát Jézust mintázta meg. A történet végére az addig vetítővászonként funkcionáló hatalmas ernyő, jótékonyan védelmező búraként takarja be a főhősöket, és ekkor válik igazán nyilvánvalóvá, hogy a paradicsomban nyuszikkal fogócskázó és lepkéket kergető emberarcú öregúr azért mégis csak felette van mindennek. Olyannyira, hogy a borzasztó álmok és a reménytelen vég meglátása után mégis lehetségessé válik a folytatás. Ádám és Éva, az addig fölöttük magasodó búra tetején állva, immár egy új létminőségben, tehát a nagyon nyilvánvalóan korlátozott lehetőségek és az előre ismerhető forgatókönyv vaskos profanitása ellenére fogadhatja az Úr további küzdelemre és bizalomra intő szavát, így a néző is egy kicsit hinni kezd benne, hogy talán más véget is ölthet saját sorsa, mint amit a történelem leckékből kikövetkeztethet. Talán ennek is szólt a zsúfolásig megtelt nézőtéren, szinte egy emberként állva ünneplők szűnni nem akaró tapsvihara. A magam részéről köszönöm az élményt!