Istenem, te tanítottál ifjúkorom óta, mindmáig hirdetem csodáidat (Zsolt 71. 17)

Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, mert meglátta szemem üdvösségedet (Lk 2, 29-30)

Az öregség, mint majdnem minden, kétértelmű dolog. Egyrészt az öregekre tisztelettel, ugyanakkor egyfajta szánakozással is tekintünk, hiszen az öregség olyan állapot, amiben egy csomó minden már nem annyira elérhető, ami az egészséges felnőtt számára magától értetődő. Romlik a látás, hallás, nehezebben mozog az ember, és az élet legalapvetőbb élvezetei egyre távolabb kerülnek. Na jó, most ebbe ne menjünk bele, hiszen ezt minden nemzedék idején elmondták, én is hallom gyerekkorom óta, hogy „manapság” a fiatalok egy része mennyire nem tiszteli az öregeket, meg hogy a társadalom egésze is inkább csak kötelező penzumként mondja fel a leckét, hogy vigyázzunk az öregekre, ne engedjük őket az utcára járvány idején, meg háborúban, természeti katasztrófák alkalmával és süllyedő hajóról is a nők és gyerekek mellett először őket illik menteni, és hogy a tömegközlekedési eszközökön is ott a jelzés az ajtóhoz közeli üléseken, hogy görbe botosoknak, nagy pocakú lányoknak és karon ülő gyerekkel utazóknak van fenntartva, stb. Sánta Ferenc „Sokan voltunk” című novellája szívbe markolóan foglalja össze a minden társadalomban meglévő feszültséget, konfliktust, dilemmát, vagy bárminek is mondjuk, hogy az öregek nem véletlenül érzik sokszor feleslegesnek magukat. És ez a téma minden kultúra, nép nyelv és nemzet körében megjelenik. Nálunk, a civilizált világban közgazdászok számításai alapján, íróasztal mellett születnek meg döntések a nyugdíj korhatárról. Mert hogy enni, inni, lakni, ruházkodni mindenkinek szükséges, de a GDP az meg ugye makacs dolog. Pedig nyilván nem minden mérhető pénzben. Nemrég olyan esetről is hallottunk, hogy egy idős pap átengedte a lélegeztető gépet egy fiatalabb betegtársának, ő maga pedig nem sokkal később meg is halt. Szóval sokjelentésű világban élünk. De azért azt elmondhatjuk, hogy amióta ember az ember, valahogy mindig benne volt a köztudatban, hogy az öregeket tisztelni illik. Hogy aztán ez mennyire valósult meg, vagy miben nyilvánult meg, az más kérdés. De például a „vének tanácsa” fogalom is onnan ered, hogy feltételezték, ha valaki sok évet megélt, akkor sokat is tapasztalt, ennélfogva több ismerete lehet az élet nagy dolgairól mint annak, aki épp csak hogy beleszagolt. A keresztények tudják, hogy a „preszbüterosz” vént jelent, és innen a magyarított presbiter szó. A presbitérium az egyházközség döntéshozó testülete, vagyis a vének tanácsa. Az öregség maga persze bizonyos értelemben mindig is jelképesen volt értendő. Hiszen egy mai presbitérium sem csupa öregből áll. Minden nagykorú gyülekezeti tag választható. Sőt, épp a felső korhatár van korlátozva. Az öregséggel nem feltétlenül csak bölcsesség és élettapasztalat járhat együtt, hanem szenilitás is. A senior a görög preszbüterosz latin megfelelője. Ezt akár egy függvénnyel is lehetne ábrázolni. Van egy felfelé ívelő szakasz, ami egy csúcs elérését követően elkezd lefelé hajolni. Az úgynevezett aktív évek alatt bármilyen szakmában fejlődik, kibontakozik az ember tudása, aztán ha már nagyon remeg a keze, vagy több időre van szüksége egy döntés meghozatalához, és ezek közt egyre több a téves döntés, rosszul felmért helyzet, akkor jobb, ha szép lassan visszavonul. És egy ideig a közösség még hálából viszonozza neki azt, amit aktív élete során befektetett az utána jövő nemzedék taníttatásába, megélhetéséről való gondoskodásba. Ez lenne az optimális helyzet, ami persze nagyon ritka. Aránytalanságok mindig is voltak. És persze az is igaz, hogy nem mindig tiszteletre méltó minden öreg, pusztán az öregsége okán. Dániel könyvének egyik deuterokanonikus függeléke a Zsuzsanna és a vének története, ami arról szól, hogy két tekintélyes presbiter azért vádol paráznasággal egy szép és erényes fiatal nőt, mert az nem hajlandó kedvükre tenni. És az ifjú Dániel bölcsességének köszönhetően lelepleződnek és csúnya véget érnek. A Jób könyvében megszólaló Elihú is azzal kezdi beszédeit, hogy „Én még fiatal vagyok, ti pedig öregek. Ezért hátrahúzódtam, és féltem elmondani nektek, amit tudok. Azt gondoltam: beszéljenek a korosabbak, adják tudtul a bölcsességet az idősebbek. De csak a lélek az a halandóban, a Mindenható lehelete, ami értelmessé teszi. Nem az idősek a bölcsek, és nem a vének értenek az ítélethez.” Elihú szerepének megítélésében a magyarázók közt nincs egyetértés. Luther is „haszontalan fecsegőnek” nevezte. Van azonban olyan vélemény is, amely azt hangsúlyozza, hogy Elihú tulajdonképpen ugyanazokat az érveket hozza fel, amelyekkel pár fejezettel később maga az Úr áll elő. Gyakran idézett példa Jeremiás próféta, aki pont a fiatalságára hivatkozva vonakodik elvállalni a küldetést, de Isten az, aki azzal biztatja, hogy ez nem lehet akadály, hiszen már anyja méhétől fogva kiválasztotta és elhívta őt. Salamon király a legendás bölcsességére szintén nem idős korában tett szert, hanem azzal kezdődött, hogy amikor apja, Dávid után trónra kellett lépnie, egy éjszakát a szentélyben töltött, és akkor álmában az Úr felajánlotta neki, hogy bármit kérhet. Ő pedig nagyon alázatosan tudatában volt annak, milyen nagy felelősség egy népet vezetni, ezért „Istennek engedelmes szívet kért”. Ez pedig maga a bölcsesség. Mert az Úr félelme a bölcsesség kezdete. Legvégül még azt is érdemes megemlíteni, hogy az öregség nem csak szánni és tisztelni való, hanem irigylésre méltó is. Hiszen mint tudjuk, ez is kétesélyes. Ha valaki nem hal meg fiatalon, az bizony előbb utóbb megöregszik. Isten ott van velünk magzatkorunktól fogva. Persze ki mondhatná, hogy Janis Joplin, Jimi Hendrix és a többi „huszonnyolcas” élete eltékozolt lett volna? A velük egyidősek már megöregedtek, és sokan közülük nem is lettek bölcsebbek. Ők viszont örök fiatalok, és biztos, hogy még sok nemzedék számára jelent nagyon sokat az életművük. De gondoljunk csak a mi Petőfi Sándorunkra. Ma élő idős emberek is könnyes szemmel idézik a sorait, pedig mindössze huszonhat évet élt. És szinte alig van olyan magyar település, ahol ne lenne egy ház, amin emléktábla őrzi, hogy ott szállt meg. Hogy csinálta? Mindenkinek más a sorsa. Az a jó, ha mindig készek vagyunk rá, hogy elmondjuk az öreg Simeonnal: „meglátták szemeim a te üdvösségedet” - azaz szeretek élni, de ha akár most jönne el számomra a vég, nyugodtan halok meg, mert tudom, hogy Jézus értem halt meg és támadt fel, hogy nekem örök életem legyen. Jézus nem öregedett meg, de öregen is el lehet fogadni az ő szeretetét. Ha eddig nem tetted volna, még most sem késő. Lehet, hogy pont ezért öregedtél meg, hogy legyen rá lehetőséged. Ha pedig fiatal vagy, ne várj vele, míg megöregszel.