Miért mondanák a pogányok: Hol van az ő Istenük? A mi Istenünk a mennyben van, megalkotott mindent, amit akart! (Zsolt 115, 2-3)

Láthatatlan valóját, azaz örök hatalmát és istenségét meglátja alkotásain az értelem a világ teremtésétől fogva. (Róm 1, 20a)

Nem is gondolnánk, hogy a pogány szót milyen sokféle értelemben használjuk. Amikor az Ószövetségben olvassuk, akkor a „gójim”, azaz „népek” fordítása. Ez azt jelenti, hogy nem a Jákób leszármazottai közül való. Vagyis olyan nép, amelyik nem élte át Jahve megkülönböztetett szeretetét, amely az Egyiptomi szolgaságból való szabadításban és a Kánaán országában való letelepítésben mutatkozott meg kiváltképpen. Bár valójában az az Isten, aki a mindenség teremtőjeként, az egyetlenként és valódiként mutatkozik be, már Ábrahámnak és Izsáknak az Istene volt. Azok a népek, akiknek a történelem során nem nyilatkoztatta ki magát, nem részesültek az ő törvényének a megismerésében, tévelyegnek tudatlanságukban és bálványokat imádnak, amelyeket a saját kezükkel készítettek fából, aranyból vagy ezüstből. Ezeken gúnyolódnak a próféták, mondván: van fülük, de nem hallanak, van szemük, de nem látnak, van kezük, de nem tudnak megsegíteni. Vagyis ezek teremtmények csupán, ráadásul az emberi kéz alkotásai, tehát semmiképpen nem istenek. Valójában azonban Izrael népe számára azért mutatkozott be így az egyetlen igazi Isten, hogy rajtuk keresztül a többi népet is elérje, megszólítsa. Ézsaiásnál olvassuk azt a mondatot, hogy „pogányok világosságává teszlek”. És lám, amikor Jézus megszületett, pont a saját népe nem ismerte fel benne megígért királyát. Heródes halálra keresteti a gyermeket, míg messze napkeletről pogány mágusuk érkeznek, hogy tiszteljék őt. A Római Birodalomban a pogány „paganus” egyszerűen vidéki tahót jelentett, aki távol élvén a fővárostól, kevésbé vette ki a részét a birodalomban hivatalos kultuszokból, amelyek közül első és legfontosabb volt a császár tisztelete. Amikor Jeruzsálemben Péter apostol prédikációja hatására megszületett az első keresztyén gyülekezet, annak tagjai akkor még mind zsidók közül kerültek ki. Hogy a pogányoknak is hirdessék az evangéliumot, az egy következő lépés volt. Pétert Kornéliusz százados háza népéhez küldte el az Úr, Fülöp pedig az etióp kincstárnoknak hirdette Jézust. Később Pál apostol a kis-ázsiai városokban már szintén nem csak a zsinagógák közösségéhez szólt, hanem a pogányokhoz is. Ebből aztán lettek konfliktusok. Egyik ilyen jellemző történet az efezusi ötvösök tüntetése volt, akik amiatt háborodtak fel, hogy miután sokan Krisztus követőivé lettek a városban, megcsappant a kis ezüstből készült Artemisz templom makettekből származó bevételük. Amikor a keresztyénség elterjedt a birodalomban, évszázadokon át többször is fellángoltak az ellenük irányuló üldözések. Ennek Nagy Konstantin császár vetett véget, aki a 325-ben már a niceai zsinaton elnökölt is, tehát a keresztyénség védelmezőjeként tűnt fel. Az ezt követő évszázadok az egyház számára elhozták ugyan a békét, de egyben azt a korszakot is, amelyben a vallás szerencsétlen módon összefonódott a világi hatalommal. Ettől kezdve a „pogány” a „nem keresztyén”-t jelentette. Az iszlámmal való találkozások során kölcsönösen pogányoknak tartották egymást az ütköző kultúrák képviselői. A hódító törökök számára az európai keresztyének hitetleneknek számítottak, míg a keresztyének gaz pogányoknak tartották a törököket. Ma félig-meddig viccesen a meg nem keresztelt emberekre szokták mondani, hogy „pogány”. Mindenesetre érdemes számba venni, hogy magának a pogány szónak valódi jelentése csak mindig az adott történelmi kontextusban van, egyetemes érvénnyel, egy bizonyos konkrét tartalommal önmagában nem rendelkezik. A mai zsoltárvers izraelita kontextusban szólal meg. Az imádság arra vonatkozik, hogy Isten mutassa meg dicsőségét, hogy ne gúnyolódhassanak az idegen népek azon, hogy Jahve láthatatlan, vagyis számukra nem létezik. Legyen nyilvánvaló, hogy épp a kiábrázolt, a szobor formájában „látható” istenségek azok, amelyek nem valóságosak, hiszen minden dolog az égen és az ég alatt épp a láthatatlan, ámde örökkévaló Istennek az alkotása, akit Izrael népe tisztel. Pál apostol egy alkalommal Athénben prédikált nyilvánosság előtt, és azt bizonygatta, hogy Jézus Krisztus annak a bizonyos „ismeretlen Istennek” a küldötte, akit a filozófusok is megsejtettek. Nem volt nagy sikere. A rómaiakhoz írott levelének a bevezetésében azt fejtegeti, hogy a pogányoknak, vagyis azoknak, akik nem kaptak Mózes által kinyilatkoztatást, törvényt, és nem voltak prófétáik, akik intették volna őket ennek a láthatatlan ás örökkévaló Istennek a tiszteletére, még sincs mentségük, ha nem jutnak helyes belátásra, mivel Isten „láthatatlan valóját, azaz örök hatalmát és istenségét” a helyesen használt emberi értelem fel kell, hogy ismerje. Hiszen nyilvánvaló kell legyen, hogy a világot igenis egy hatalmas rendszerező intelligencia alkotta meg. Ezt az érvelést nevezzük „design argumentumnak”, amely a mai filozófiában is érvénnyel bír, bár sokan vitatják. A magam részéről nagyon szeretem Pálnak ezt a mondatát, egyik kedves és gyakran idézett bibliai igém. Mondhatni, „vesszőparipám”, hogy bár magam is elsősorban a szív és lélek dolgának tartom a hitet, de mindig hangsúlyozom, hogy az értelem sem mentesül az Istennel való találkozás felelőssége alól.