Az apokalipszis nem prófécia és nem is jövendölés. Jelentése „feltárás, kinyilvánítás”. A zsidóságon belül a Kr. e. 2-3. században alakult ki ez az irodalmi műfaj. A saját jelene történelmi eseményeit értelmezi jelképek segítségével. A kanonizált bibliai könyveken belül Dániel könyve egyes szakaszaiban találkozunk vele. Az apokaliptika legfőbb célja Isten egyedüli és örökkévaló hatalmának kihangsúlyozása – szemben az éppen aktuális ilyen-olyan, magát istennek képzelő hatalmasságokkal és bálványokkal. A különféle országokat, azok királyait és egymással folytatott háborúit vadállatok harcához hasonlítja. Ezzel a hitükben hűséges híveket kívánja erősíteni, bátorítani a nehéz, megpróbáltatásokkal teli időkben. Tartsanak ki, ne essenek kétségbe, mert bármilyen fenyegetést is jelentsen egyik vagy másik birodalom, nép, ország, vagy uralkodó, a végkifejlet Istennél van, aki végül igazságot szolgáltat, és kezében van az ítélet.

János, a Jelenések könyvében nagyon hasonló szimbólumokat alkalmazz saját kora eseményeinek leírásához. Ennek a rejtjeles beszédnek részben az is volt az oka, hogy avatatlanok ne értsék, de akik járatosak a zsidó szent iratokban, és hisznek Jézus Krisztus feltámadásában és eljövetelében, ők értsék, és bátorítást merítsenek belőle. A Római Birodalomban több császár uralkodása alatt is fellángolt a keresztények elleni üldözés. A birodalom hivatalos vallása a császárkultusz volt. Lehetett ezen kívül még más vallásokat is követni, de ezt az egyet mindenkinek el kellett fogadnia. Ezzel fejezték ki a császár hatalmának, tekintélyének törvényes elismerését.

Ennek előképe volt Dániel könyvében a hatalmas bálványszobor, ami előtt mindenkinek le kellett borulnia. A három zsidó férfi, aki erre nem volt hajlandó, még a tüzes kemencében is életben maradt, míg annak kilövellő lángja megégette a hóhéraikat. A történet szerint ezután ismerte fel az addig gonosz és hatalommániás pogány király, hogy egyedül Izrael Istene az Úr, és ő képes megvédeni a benne bízókat, míg ellenségeit megbünteti.

A császár istenként való tisztelete, és a neki való áldozat bemutatása nem minden korban és nem minden császár uralkodása alatt volt annyira hangsúlyos, hogy az a keresztények lelkiismeretével ellentétbe kerüljön. A fennálló hatalom ingatag volta, és egyes császárok beteg személyisége hozta elő újra meg újra ürügyként a keresztények elleni uszítást és gyűlöletkeltést. Ők voltak a bűnbak. Ha valami nem úgy ment, ahogy szerették volna, mindjárt a keresztényeket okolták, és a népnek kellett ez a cirkusz. Istenteleneknek, ateistáknak, a birodalom ellenségeinek kiáltották ki őket, mert egyedül Jézus Krisztust tartották Úrnak, akit Isten fiaként tisztelnek. A császár iránti hűség jeleként kényszerítettek mindenkit, hogy mutassa be a császár, mint isten előtt a kötelezően előírt áldozatot. Az igaz keresztények erre nem voltak hajlandók, ezért kivégezték őket. A fenevad tehát a keresztények szemében az Igaz Isten helyére törekvő császárt jelképezte, aki arra kényszerített mindenkit, hogy őt tiszteljék, és őt tekintsék úrnak. A Barabbás című szép történelmi filmben van egy sokat mondó jelenet, amikor a gladiátor iskola parancsnoka a Barabbás nyakában lévő, Jézust szimbolizáló medált összekarcolja, ezzel fejezve ki, hogy nem Krisztus bélyegét, hanem a császárét hordozhatja csak. Nyilván, ahogy minden más e-világi birodalom, a római császárság is véget ért egyszer, és akik ennek fennmaradásában, megtartó erejében bíztak, csúfos csalódást szenvedtek.

A történelemből a sok közül egy másik példa: Poroszországban III. Frigyes Vilmos király a protestáns egyházak egyesítését erőltette, és 1822-ben kiadatott egy közös szertartáskönyvet, amelynek kötelezővé tette a bevezetését. Amikor ezt a lelkészek egy részének tiltakozása ellenére, katonai erővel a templomok oltárára helyezték, a lutheri hagyományhoz ragaszkodó lelkészek ugyancsak Jézus szájából idézett apokaliptikus beszéd beteljesedését látták benne: „Amikor tehát meglátjátok, hogy „a pusztító utálatosság” ott áll a szent helyen – erről beszélt Dániel próféta, aki olvassa, értse meg!” (Mt 24, 15)

Ugyanígy: „magára venni a fenevad bélyegét” - minden korokban az adott, többnyire igazságtalan és zsarnoki rezsimnek való elvtelen behódolást, és egyben saját korábbi hitelveinek megtagadását jelenti. Ilyen lehetett a keresztényüldöző császárok idején a császárnak bemutatott áldozat, ezzel a Krisztus, mint egyedüli úr megtagadása. (A hatszázhatvanhatos szám többféle magyarázata közül az egyik pl Néró, más magyarázat szerint valamely másik keresztényüldöző császár nevét jelentheti – de természetesen számtalan magyarázat született az idők során, amelyek mind az adott korban élő emberek a saját hasonló helyzetükre alkalmazták ezt a szimbólumot, és a vele szembeni ellenállást.) Jelenthette ez valamikor valakik számára a török hódítókkal, vagy az osztrák elnyomókkal szembeni ellenállást – a kuruc virtust. („kuruc” a crux /latin: kereszt/ szóból ered, és a keresztes háborúk vitézeinek köpenyén lévő keresztre vezethető vissza)

Ha csak a magyar történelemnél maradunk, általában a hazafisággal kapcsolódott össze. De például a szovjet megszállás idején a vörös csillag nagyon is kínálkozott, hogy a fenevad bélyegeként azonosítsa a hitét annak teljes valójában csak titokban gyakorolni tudó keresztény ember, hiszen annak a kornak az egyházi vezetői is kollaboránsok voltak, csakúgy, ahogy a náci időkben is – tisztelet a kivételnek (pl a német „Hitvalló Egyház” képviselője Dietrich Bonhoeffer, akit ki is végeztek)

Kétségtelen, hogy a nehéz, kritikus, vészterhes időkben a hívő keresztény ember lelkiismerete próbára van téve: Sodródom az árral? Egy kis haszonért, egy jobb állásért behódolok egy igazságtalan és elnyomó rendszernek? Lapítok, hallgatok, amikor szólnom kéne? Vagy ha már nem előnyökért, de a fenyegetés hatására nem merek ülve maradni, amikor mindenki felállva tapsol? (erre a Rákosi időből még van, aki emlékezhet) stb. Joggal érezheti valaki, hogy amikor a lelkiismeretét elnyomva cselekszik, vagy épp tétlen marad, akkor az olyan, mintha magára vette volna ő maga is a fenevad bélyegét. Mert sajnos tény, hogy szenvedések vannak a világban. Kérdés, hogy az igazságért vállal-e az ember hátrányokat, ha tetszik szenvedéseket, vagy épp attól szenved majd, hogy pillanatnyi előnyökért, vagy gyávaságból olyasmit tett, vagy mulasztott el, aminek később lesznek rá nézve hátrányos következményei.

Az apokalipszis nem arról szól, hogy az ördögről, a fenevadról,

a titokzatos 666-os szám

megfejtéséről gondolkodjunk, és olyankor is ellenséget vizionáljunk, amikor épp csak annyi lenne a dolgunk, hogy lehetőség szerint tisztességesen éljünk. Hanem éppen arra tanít ez is, hogy egyedül Jézus Krisztus, Isten egyszülött fia szabadít meg minket minden testi és lelki béklyótól. Benne bízzunk, őt tiszteljük és kövessük, és egyedül az Örökkévaló Istent imádjuk, senki mást. És az se tántorítson el ettől, ha ne adj Isten válaszút elé kellene állnunk, és úgy tűnhet, hogy a hitért és igazságért ebben a mulandó és pusztulásra ítélt világban átmenetileg nyomorúságot kell vállalnunk. Mert Istené az utolsó szó, és ő fog igazságot tenni és ítéletet tartani minden ember felett. Jézus már legyőzte a gonoszt, a bűnt, ennélfogva minden korokban ilyen-olyan formában mutatkozó összes fenevadat is.

Az apokaliptikus iratok titokzatos, meseszerű ábrázolásai az idők során mégis sokféle találgatásra adtak lehetőséget azoknak, akik a lényeg helyett a lényegtelen dolgokra szeretnek figyelni – vagyis a Szentlélek által a Krisztusban megismert Isten dicsőítése helyett ennek a világnak, a politikának az eseményeiben merülnek el. Ilyenek már régebben is voltak, de az utóbbi évtizedekben még egyházi körökben, különösen is a szektásodásra hajlamos gyülekezeti közösségekben elterjedtek azok a suttogások, miszerint hamarosan létrejön egy nagy világbirodalom, amelynek az uralkodója (vagy mai viszonyok közt talán „elnöke”) maga lesz az antikrisztus. És mindenkit arra kényszerítenek majd, hogy vegyék magukra az ő bélyegét, ami nélkül sem egészségügyi ellátásban nem részesülhetnek, sem a létfenntartáshoz szükséges alapvető élelmiszerek beszerzésére nem lesz lehetőségük. Ez annak ismeretében, hogy több milliárd ember ma is éhezik, és híjával van a legalapvetőbb létfeltételeknek, meglehetősen ellentmondásos, és csakis a jóléti társadalmak kényelemhez, komforthoz szokott emberének saját sorsa feletti kicsinyes aggódását láthatjuk benne.

Az utóbbi évtizedekben egyre másra megjelennek spekulációk azzal kapcsolatban is, hogy vajon hogyan jelenik majd meg ez a bélyeg. Amikor kitalálták a vonalkódot, adta magát a gondolat, hogy majd talán mindenkire ilyet fognak tetoválni, és csak az vásárolhat, utazhat, akinek érvényes a kódja. A huszadik században több jelentős irodalmi alkotás is született, részben Jonathan Swift 1726-ban megjelent szatirikus regénye ihletésére, részben a kor kihívásaira adott válaszként, amelyek utópiákat, vagy ezek negatív megközelítéseit, disztópiákat írtak le. Ilyen volt Aldous Huxley Szép új világa, Szathmáry Sándor Kazohiniája, de mind közül legismertebbé George Orwell 1984-e vált. Az emberek kreativitástól, eredetiségtől megfosztott egyen-világának gondolata azonban megjelenik már Madách Imre Az ember tragédiája című művének utolsó, a sekélyes jövőképet lefestő történelmi színében is, ahol Michelangelo-t arra kötelezik, hogy dísztelen, egyenes vonalú széklábakat faragjon.

A filmművészetben is megjelent ez a gondolat, elég ha csak két ikonikussá vált alkotást említünk: a Csillagok háborúja „klón hadseregét”, vagy a Mátrixot, ahol a virtuális világból való szökést megakadályozni hivatott program „Smith ügynök” képes akár végtelenül megsokszorozódni is. Egyes alvilági bűnszervezetek tagjai körében elterjedt, hogy a csoporthoz tartozást, a bandához való hűséget valamilyen egyen tetoválással, vagy akár testük megcsonkításával teszik visszafordíthatatlanná. Ezzel is kifejezve azt, hogy onnan távozni csak holtan lehet. Van olyan szervezet például, amelyben a tagok egyik ujját vágják le a hovatartozás jeleként.

Kézenfekvőnek tűnik, hogy a mai, túlszaporodó emberiség és az emberek közötti mérhetetlen egyenlőtlenségek következményeképpen valakiben megfogalmazódjon a gondolat, mi lenne, ha mesterségesen lehetne beavatkozni a népességi viszonyokba. Ez tulajdonképpen máris adva van, hiszen azokban az országokban, ahol nagy a nyomor, eleve nem jutnak hozzá megfelelő egészségügyi ellátáshoz, oktatáshoz, sőt még a legalapvetőbb élelmiszerekhez sem az emberek, emiatt naponta több millióan halnak éhen, köztük gyerekek, csecsemők is. Ugyanakkor vannak kevesek, - köztük mi magunk is - akik kiváltságokat élveznek.

Amikor még Nagy-Britannia az EU tagállama volt, és egyszer megadatott, hogy Londonba utazzak, nagyon meglepődtem, amikor leszállás után a repülőtéren a többség hosszú kígyózó sorokban állt az útlevél ellenőrzésnél, míg nekem, a kis plasztik személyi igazolványommal a kezemben csak intettek, hogy mehetek. Ilyen jellegű különbségek szinte mindig és mindenütt voltak, vannak és lesznek is. Anélkül akár, hogy az ember ennek érdekében tenne valamit. És ugyanígy, hátrányokat szenvedhet valaki anélkül, hogy bármi rosszat elkövetett volna. Különféle bélyegeket kapunk akarva, akaratlan. És élvezzük az előnyeit, vagy szenvedjük a vele járó hátrányokat. Gyakran ezek a bélyegek nem is láthatóak, elég, ha az emberek gondolkodásában meglévő előítéletek működnek.

A digitális technika rohamos fejlődésének köszönhetően az információ áradás soha nem látott méreteket ölt. Alig van ember, aki ne élne valamilyen online eszközzel. A mobiltelefon, a tablet, vagy az otthoni számítógép valójában az ember meghosszabbított keze, lába, szeme és füle, amelyek segítségével akár a Föld másik felén lévő eseményekről tájékozódhat, vagy akár befolyásolhatja azokat.

Mikrochipek

világában élünk, ezek szinte már hozzánk tartoznak. Nem is nagyon merész feltételezés, hogy ilyesmit akár az ember testébe is be lehet építeni, ahogyan a kutyákat is ellátják chippel, így ha véletlenül elkóborolna, vagy történne vele valami, azonosítani lehet, hogy ki a gazdája, hol a lakóhelye, be van-e oltva, stb.

Még keresztények körében is suttognak arról, hogy valamiféle „világkormány” az embereket mikrochippel fogja ellátni, hogy számon tudják tartani őket, sőt, azokon keresztül befolyásolni lehet akár az egészségi állapotukat, sőt a viselkedésüket is. Féljünk tehát? Jézus Krisztus azért jött, hogy mindenféle paranoiától és félelemtől, bűntől és megkötözöttségtől megszabadítson. A Jelenések könyve a Bibliának nem a legfontosabb könyve. Főként nem ebben szerepel a keresztény hit lényege. A keresztény hit lényege ugyanis éppen az, hogy Isten szereti az embert, és akár fehérnek, akár feketének vagy sárgának született, akármilyen nyelvet beszél, akármilyen nemű, akármilyen testalkatú és egészségi állapotú, akármilyen nép közé és akármilyen életkörülmények közé született is, akár nyomorba, akár luxusba, akár szolgának, akár szabadnak, Jézus Krisztus által szabad és szeretett gyermeke Istennek, és senkinek nincs hatalma az élete felett.

Ezért felesleges sőt kártékony, mert hitetlenség és bálványimádás, ha az ember különféle emberi messiásokban – „karizmatikus politikusokban”, vezetőkben, gurukban, ideológiákban, titkos tanokban, vagy birodalmakban bízik Isten helyett. Amikor a keresztyén ember elfordul az Úrtól, vagy nagy áhítattal és hódolattal odafordul valamilyen világi hatalmassághoz, - legyen az akár a kommunizmus, akár a tudományba vetett fanatikus bizalom, akár kereszténységnek álcázott politikai manipuláció, akár szektás hit - akkor tulajdonképpen mindig egy kicsit magára veszi a fenevad bélyegét. Bizonyára vannak, akik eljátszanak a gondolattal, hogy a politikai döntéseknél oly meghatározó bűvös arány, a kétharmad akár hatszázhatvanhat ezredként is kifejezhető matematikailag. Ez tehát a legtöbb esetben egyáltalán nem biztos, hogy tudatos választás kérdése, hanem pusztán sodródás valamilyen többséggel. Aki pedig akárhogyan is magára vesz bármilyen úgynevezett bélyeget, valószínűleg egyáltalán nem gondolkodik annak jelentőségéről, csak a félreértett pillanatnyi érdekeit nézi, vagy a látszólag könnyebb utat járja.

Nem kell fejjel menni a falnak, nem kell keresni a konfliktust, nem kell mindig mindennel szemben hadakozni. Az élet nem harc, hanem Isten legcsodálatosabb ajándéka. De ha szélsőséges helyzetbe, ha választás elé kerülünk, ha a Jézus Krisztusba vetett hitünk szembekerül mondjuk az előmenetelünkkel, vagy akár az életben maradásunkkal, akkor járunk el helyesen, ha Jézus Krisztust választjuk akár az e-világi viszonylagos jóléttel, vagy akár az életben maradással szemben is. Voltak már ilyen időszakok az emberiség történetében a római birodalomban való üldöztetések óta is. A reformáció is ilyen. A járványos betegségek elleni védőoltás elfogadása vagy elutasítása viszont nem ilyen.

Ám ha lenne is valamikor bármilyen formális hatalmat gyakorló részéről arra irányuló törekvés, amely a betegségtől, vagy mástól való félelemre apellálva olyan helyzetbe hozna embereket, hogy őket tudtukon kívül, például egy mikrochip segítségével manipulálja, akkor gondoljuk arra, hogy azon emberek többségével, akik ilyesmitől tartanak, ez máris megtörtént, és meg is történik időről időre. És még csak mikrochipre, nagy formátumú diktátorra, mágusra, vagy mentalistára sincs szükség hozzá, elég egy jó svádájú porszívóügynök, vagy egy gyengeségeit ügyesen kihasználó anyós, szomszéd vagy munkatárs. Velük csak jobb történhetne ennél, ha végre legalább egy kreatív és intelligens lény befolyásolná a döntéseiket. Ha viszont valaki az életét félti, akkor gondoljon Jézusnak arra a szavára, amikor azt mondja: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik.” (Mt 10, 28) Ha Isten kezében vagyunk, akkor onnan senkinek és semminek nincs hatalma kiszakítani.