Veled van az Úr, Izráel Királya: nem kell többé veszedelemtől tartanod. (Zof 3, 15b)

Akkor ezt mondta nekik: Miért féltek ennyire? Még mindig nincs hitetek? (Mk 4, 40)

Budaörsi Evangélikus Gyülekezet képei közül: Darnói Márk hittanos rajza

Zofóniás próféta könyve mindössze három rövid fejezetből áll, és elejétől fogva majdnem a végéig másról sem szól, mint hogy van okunk félni. A bemutatkozást és kormeghatározást követően mindjárt a lényege tör: „Elsöprök, mindent elsöprök a föld színéről! – így szól az Úr.” A feltehetően júdeai királyi családhoz tartozó próféta nem csak sajátjait nem kíméli, hanem a környező népek és az akkori nagyhatalmak felé is ilyen nem túl biztató üzenetet fogalmaz meg. Isten haragjának és az ítéletnek az okaként az emberi gőgöt, elbizakodottságot nevezi meg.

Bár rövid könyvecske, mégis több ismert egyházi éneket is ihletett. Celanoi Tamás, a 13-ik században élt ferences szerzetes „Dies irae” kezdetű latin költeménye sokféle feldolgozásban vált ismertté. Nem nehéz felfedezni benne Zofóniás eme sorát: „Harag napja lesz az a nap”. Szinte tobzódik a vérben, a pusztulás ecsetelésében. Aztán mintha egy sérült atomerőmű melletti, vagy egy világméretű vírusjárvány miatt elnéptelenedett, az ember nélküli természet által visszafoglalt szellemvárost látnánk lelki szemeinkkel.

Hogyan válik ez az apokaliptikus rémálom vigasztalássá? Mi fordítja meg Isten haragját? Az utolsó fejezet adja meg a választ: „De meghagyom közöttetek maradékul a szegény és nincstelen népet, amely az Úr nevében keres oltalmat.” Az emberi gőggel szemben tehát az alázatosság, sőt a megalázottság váltja ki Istenből az irgalmasság érzését.

Akik tehát magasra törtek, azok megaláztatnak. Akik azonban e világ értékrendje szerint senkik voltak, azokon megkönyörül az Úr. Mintha csak Mária énekét, a Magnificat-ot hallanánk: „Hatalmas dolgot cselekedett karjával, szétszórta a szívük szándékában felfuvalkodottakat. Hatalmasokat döntött le trónjukról, és megalázottakat emelt fel; éhezőket látott el javakkal, és bővelkedőket küldött el üres kézzel.”

A vigasztalás tehát azoknak szól, akik e világ szemében nem előkelők, viszont Istenbe vetik bizalmukat. Izrael Királya, aki nem egy ember, hanem maga az Úr, velük van. Nekik nem kell veszedelemtől tartaniuk. Bibliaórák, ifjúsági és kórustalálkozók kedvelt és jól ismert kánonát a „Ne félj Sion” kezdetűt is Zofóniás ihlette: „Ne félj, Sion, ne csüggedj el! Veled van Istened, az Úr, ő erős, és megsegít”

Ne félj! - milyen vigasztaló rövid felszólítás! Nem számoltam utána, de több evangéliumi témájú könyvben is olvastam, hogy a Bibliában épp 365-ször szerepel, és valaki ebből azt a következtetést vonta le, hogy minden napra jut egy. Tehát minden nap biztathatjuk magunkat azzal, hogy Isten eloszlatja félelmünket, sőt annak minden okát is.

Több mint három évtizede hirdetem az evangéliumot, mégis gyakran megtörténik velem, hogy bizony félek valamitől. Sőt, néha egészen irracionális félelmek is elhomályosítják a lelkemet. És ha ilyenkor valaki azt mondaná, hogy ne féljek, tudnám, hogy igaza van, de nyomban hozzátenném: „könnyű azt mondani”.

Jézus tanítványai is valahogy így lehettek. Miután meghallgatták a tanítást, Jézus parancsa szerint hajóra szálltak, hogy átkeljenek a Genezáreti tó túlsó partjára. Vihar kerekedett. A hullámok már becsaptak a hajóba. A tanítványok kétségbe esetten küzdöttek az életükért. Eközben Jézus a hajóban békésen aludt. Persze, hogy felébresztették. „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Ő nem mondja nekik, hogy ne féljenek, csupán megkérdezi tőlük, hogy miért félnek. A választ mindenki saját magának adhatja meg: mert nincsen hitem. Aztán marad a csodálkozás: „Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki?” Bízom benne, hogy rajtam is van hatalma.