Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, és ha ez a bőröm szertefoszlik is, testem nélkül is meglátom az Istent (Jób 19, 25-26)

kép forrása: ujember.hu

Porból vétettél, és porrá leszel! - Kegyetlen és kopogós szavak. Tudjuk, hogy Isten Ádámhoz intézte ezeket, miután tilalma ellenére evett a jó és rossz tudásának a fájáról. Az ember teremtésekor az Úr kezébe vette a földet, és abból formálta meg az embert. Ádám – azt jelenti: Föld. Úgyis mint termőföld, de úgyis mint maga az anyag. Földhöz ragadtak vagyunk. Annak lettünk teremtve. Legalábbis abból. Mármint földből. ”Föld porából vett porom végórámmal porba tér meg” – énekeljük.

És éppen ez a reményt keltő! Ha Isten a föld porából képes volt embert teremteni, akkor miért ne lenne képes a halandó embert, a porba visszatérőt újra életre kelteni? Tudjuk, hogy Húsvét Krisztus feltámadásának az ünnepe. De azon a hajnalon nem csak az történt, hogy feltámadt a halálból az, akit megfeszítettek. Nyilvánvalóvá vált, hogy az élet győzött a halál felett.

Azt hinnénk, hogy ezt csak nekünk, húsvét utániaknak van jogunk tudni. Honnan volt Jóbnak bátorsága ilyen reménységre? Ő még nem hallhatta Péter pünkösdi prédikációját a feltámadott Jézusról. Nem olvashatta Pál leveleit sem az értünk megfeszített és bűnt legyőző Úrról. Luther tanításával sem találkozott. Honnan hát ez a merészség, hogy mégis azt mondja: „tudom”?

Aki porból teremtett saját képmására embert, annak van hatalma a testemből lett por felett is megállnia azzal a szándékkal, hogy újra életre keltse azt, amin úrrá lett e világ törvénye, vagyis az elmúlás. Erre még azt mondhatnánk, hogy hihető. De honnan van bátorsága ilyen kijelentést tenni, hogy „testem nélkül is meglátom Istent”?

Van a testen kívül más is? Igen, még az úgymond „pogányok” is megsejtettek valamit abból, hogy ami nem látható, az talán valóságosabb annál, ami kézzel fogható és nyilvánvaló. Platón, Szókratész szájába adva hosszasan bizonygatja, hogy a dolgok lényege meghaladja a dolgokat magukat. Egy hangszer, ha szépen szól, az a hang, a muzsika több, mint csupán egy fadarab és a rá feszített húrok összessége. Nem csodálatos? Ha egy tárgy esetében ez ennyire nyilvánvaló, akkor vajon hogy is ne lehetnénk bizonyosak abban, hogy az embernek is van „lelke”?

Pál apostol „porsátornak” nevezi a testet. És valóban szétfoszlik egyszer a „bőrruhánk”. Melyik volt előbb: a test, vagy a lélek? Nálunk, embereknél ennek a kérdésnek nem nagyon van értelme. Hiszen akik itt vagyunk, élünk, érzünk, cselekszünk és gondolkodunk, mindnyájan testben élünk. Lehet fantáziálni a körülöttünk lévő lelkekről, vagy a testen kívüli létről, ezt mégis többnyire olyasminek tartjuk, amit nem lehet komolyan venni. Legalábbis építeni rá semmiképpen nem tudunk.

Földből vagyunk, földhöz ragadtak vagyunk. A szélsőséges élethelyzetek azonban segítenek abban, hogy olyasmiről is gondolkodjunk, ami nem a mindennapjaink meghatározója. Jóbnak ez megadatott. Tragédiák sorozata érte, és tényleg a „saját bőrén” tapasztalta meg, mennyire siralmasan töredékes és sebezhető a létünk.

Húsvét második napjának igehirdetési alapigéje még régebben íródott mint Jób könyve. És ebben is arról van szó, hogy Isten az egyetlen, akinek bármire van hatalma. Ő tud teremteni és megsemmisíteni. Ő ad életet, de ő is pusztíthat el. Ő az alfa és az ómega, a kezdet és a vég. Ő az első, és ő az, aki beteljesíti amit elkezdett.

Lássátok be, hogy csak én vagyok, nincsen Isten rajtam kívül! Én adok halált, és én adok életet, összezúzok és gyógyítok, nincs, aki kezemből kimentsen. Kezem az égre emelem, és megesküszöm önmagamra, az örökké élőre: Lássátok be, hogy csak én vagyok, nincsen Isten rajtam kívül! Én adok halált, és én adok életet, összezúzok és gyógyítok, nincs, aki kezemből kimentsen. Kezem az égre emelem, és megesküszöm önmagamra, az örökké élőre (5 Móz 32, 39-40)

Már az Ószövetség emberei is úgy ismerték Istent, mint aki nem akar nekünk, teremtményeinek rosszat. És jól gondolták. Húsvét hajnala azt erősítette és bizonyította, hogy Isten valóban egyértelműen az élet pártján áll. Nem csak azért támasztotta fel Jézust, mert mégis csak a saját fia, hanem azért, hogy általa mindnyájunknak örök életet adjon ajándékba. Hallelúja! Dicsérjük az Urat!