Talán kevés ehhez az Úr ereje? (4Móz 11, 23a)

Mit aggódtok a ruházatért is? Figyeljétek meg a mező liliomait, hogyan növekednek: nem fáradoznak, és nem fonnak, de mondom nektek, hogy Salamon teljes dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül akár csak egy is. Ne aggódjatok tehát, és ne kérdezgessétek: Mit együnk? – vagy: Mit igyunk? – vagy: Mit öltsünk magunkra? (Mt 6, 28-29.31)

Minden józan hívő ember úgy van vele, hogy tudja, Istent kísérteni épp akkora bűn, mint nem hinni benne. Ki is alakult ez az állandósult szókapcsolat: „istenkísértés”. Istenkísértésnek nevezünk minden olyan tevékenységet, amely nem számol a fizika törvényeivel, az emberi tényezővel, magyarán a realitással. Ezzel szemben olyan vakmerősen vág bele valamilyen vállalkozásba, mintha arra számítana, hogy valóban történik valami felsőbb beavatkozás, amely minden előzetes számítással ellentétben mégis sikerre viszi az ügyet.

Jézus megkísértésekor az egyik próbatétel éppen ez volt. Az ördög felvitte őt a templom párkányára, és azt mondta neki, nyugodtan vesse csak le magát, hiszen meg van írva, hogy Isten még az angyaloknak is parancsol, hogy akit ő szeret, az meg ne üsse magát. Olvastam valahol, hogy egy magát messiásnak kikiáltó személy valóban ilyen látványos csodákkal akarta felhívni magára a figyelmet. Jézus válasza azonban világos: „Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet”.

Igen, Isten belehelyezett minket egy elrendezett világba, amelynek vannak törvényei. Nem varázsvilág ez, amelyben bármikor bármi megtörténhet. Úgy nem is tudnánk élni. Ha nem számíthatnánk a gravitációra, az égitestek, köztük az otthonunkul szolgáló Föld kiszámítható és mindig megismétlődő mozgására, a tűz melegére, a körülöttünk lévő levegőre, vagy a víz mindazon tulajdonságára, ami hasznunkra van: hogy szomjunkat oltjuk vele, hogy megöntözi a növényeket és azok termést hoznak, hogy tisztálkodunk vele, sőt, még hajózunk is rajta.

És persze mindezzel együtt jár a másik oldal is: hogy ha víz kerül a tüdőnkbe levegő helyett, akkor megfulladunk. Ha túl közel merészkedünk a tűzhöz, az minket is megéget. És a gravitációval nem csak akkor kell számolnunk, amikor természetesnek tartjuk, hogy járkálunk a talajon, hanem akkor is, amikor egy magas helyről leesünk, vagy valami a fejünkre.

Nem kérdés tehát, hogy jól van ez így, hogy egy kiszámítható törvényszerűségekkel keretezett világban élhetünk, ahol mindennek meg van a maga menete, rendje, szabályrendszere. Ugyanakkor Istennek továbbra is megvan a hatalma arra, hogy beavatkozzon a folyamatokba. Ezt nevezzük csodának.

Amikor Izrael népe nagy túlerővel szemben is győzelmet aratott, azt az Úr intézte. Akárcsak az Egyiptomból való szabadulás csapásait, vagy a Vörös tengeren való átkelést és sok mást, amiről olvasunk az Exodus és a pusztai vándorlás idejéből. Ilyen volt az is, amiről mai igénk szól. A nép húst akar enni, mert unják már a mannát. És az Úr meg is ígéri Mózesnek, hogy másnapra hússal lakhatnak jól. Erre kérdez vissza Mózes, hogyan lehetséges ennyi embert megetetni hússal a pusztában, mire az Úr válasza: „Talán kevés ehhez az Úr ereje?”

Hiszen az egész világot ő teremtette. Azt is kérdezhetnénk hát, hogyan lehetséges, hogy a semmiből, aztán a mélységes, hömpölygő káoszból egy rendezett és szép világ legyen, amelyben megjelenhet az élet, sőt az önmagára reflektálni képes intelligencia? Ha Isten meg tudta teremteni ezt a világot, akkor ehhez képest csekélység jóllakatni pár százezer embert.

A csodák Isten mindenhatóságának a jelei. Jézus csodái is arra mutattak rá, hogy őt valóban Isten küldte, és az ő követségében jár. Nem öncélúak voltak ezek a csodák, hanem mindig valamilyen jóra, valami szükség betöltésére irányultak. Betegek meggyógyítása, vakok szemének megnyitása, halottak feltámasztása mind arra utalt, hogy neki hatalma van a minket sanyargató gonosz erők felett is, és ő az, aki képes szabadulást adni. Az iránta való bizalom felkeltése volt a cél, nem az, hogy csodálják, vagy piedesztálra állítsák. Ő közel jött, az ember meg sokszor eltávolítja őt magától azzal, hogy álságosan imádja ahelyett, hogy követné és bízna benne.

Jézus az, aki ráirányította a figyelmet Isten gondviselésére is. A madarak és a mezei virágok hasonlata rendkívül szemléletes. Mert arra mutat rá, hogy nem csak az a csoda, amikor Isten felülírja a saját törvényeit és közvetlenül beavatkozik az események menetébe, hanem maga a teremtett világ a bele írt törvényszerűségeivel is maga a csoda. Ezért hát ne várjuk a csodát, hanem csodálkozzunk rá minden áldott napon Isten teremtő és gondviselő szeretetére, amellyel fenntartja és célja felé vezeti ezt a csodálatos világot. Azt a világot, amelyet mi emberek, a hitetlenségünkkel és örökös aggodalmaskodásunkkal, a hálátlanságunkkal, és az önzésünkkel szörnyen tönkretettünk.

Lássuk meg, hogy Isten mindezek ellenére még mindig nem mondott le rólunk, hanem azon munkálkodik, hogy felébressze bennünk a benne való bizalmat és az egymás iránti felelősségteljes szeretetet. És ha ez a célja, akkor meg is valósítja, minden ellenkező látszat ellenére. És ennek még mi sem lehetünk akadályai. Mert ehhez sem kevés az Úr ereje. Ezért nem vakmerőség és nem istenkísértés hinni benne.