Teljesedjék be rajtam irgalmad, hogy éljek, mert törvényedben gyönyörködöm (Zsolt 119, 77)

Simon anyósa lázasan feküdt, és azonnal szóltak felőle Jézusnak. Ő pedig odalépve megfogta a kezét, és talpra állította, úgyhogy az asszonyt elhagyta a láz, és szolgált nekik. (Mk 1, 30-31)

A „törvény” a hétköznapi beszédben is egy kicsit olyan szigorú, szikár kifejezés, ami egy olyan minőséget takar, ami korlátoz, határol, kötelez, számon kér. Ki ne lépett volna oda már a gázra egy kicsit jobban, amikor látta, hogy közel és távol semmi forgalom, és senkit nem veszélyeztet azzal, ha a megengedett kilencven helyett mondjuk száztízzel menjen?

Márpedig ez is szabálysértés, és ha épp ott egy traffipax, akkor súlyos tízezreink bánják ezt a kis önmagunkkal szembeni engedékenységet. Pedig nem vagyok olyan, mint az a vadbarom, aki rendszeresen záróvonalnál előz irányjelző nélkül, és ha épp telefonál, akkor a stop tábla sem lassítja le.

A törvény az törvény. És hasonló a helyzet a teológiában is. A keresztyénség számára, főként Pál apostol leveleiből ismert értelmezés alapján az ószövetségi törvény félig-meddig afféle ellenség, amivel szemben Isten kegyelme, Krisztus áldozata ad menedéket.

Annál inkább izgalmas a ma idézett zsoltár, amely nem mellesleg a legterjedelmesebb ilyen műfajú szöveg. Ráadásul végestelen végig a törvény dicséretéről szól, és folyamatosan hálát ad Istennek azért, hogy olyan kegyet gyakorolt az ő népével, hogy megismertette velük az ő akaratát. Ez azért egy kicsit más megközelítés. Mintha valaki letérdelne és köszönetet mondana egy harmincas tábla előtt.

No persze az emberek által hozott szabályok gyakran túlzóak, vagy öncélúak, pláne, ha a számonkérésük tekintetében nézzük őket. Isten azonban érti a dolgát. De a törvényt magasztaló zsoltáros sem ma kezdte a pályát. Tudja jól, hogy bár Isten akarata és útmutatása maga az élet, mégis azt mondja, hogy akkor él igazán, ha beteljesedik rajta Isten irgalma.

Mintha csak ezt mondaná: „irgalmazz nekem, hiszen tényleg szeretem azt, amit te parancsolsz!” tehát nem „adok-kapok” alapon várja Isten iránta megnyilvánuló jóindulatát, hanem ingyen. És még csak azt sem kénytelen hallani, hogy „majd valamikor kérünk egy apró szívességet”. Viszont ő sem jutalom vagy dicséret reményében cselekszi Isten akaratát, hanem azért, mert örömét leli benne. Emlékszünk még? Két nemrég írott elmélkedésre is utalhatok: „Édesanyának azzal lehet örömet szerezni, ha ötöst hozok az iskolából”, és a másik: az erényes cselekedet önmagában hordozza jutalmát. Ez utóbbit a régen élt görög filozófus bácsitól tudhatjuk. Meg persze magunktól is, de így könnyű.

Van egy idétlen vicc, mely szerint Péter azért tagadta meg Jézust, mert meggyógyította az anyósát. Na, vegyük úgy, mintha ezt el sem mondtam volna. Igazából erről a hölgyről sem azelőtt, sem azután nem esik említés. Viszont az eléggé beszédes, hogy a Jézustól megszokott jó szándék és messiási küldetés tudat eredményeképpen, miután meggyógyított valakit, a történetnek egyetlen igazán érdemi konklúziója, hogy miután elhagyta őt a láz, felkelt, és szolgált nekik.

A cím nem kérdőjellel íródott. Vagyis nem arra keresi a feleletet, „hogyan élj?” Hogy élj? Hát persze hogy úgy, hogy az neked és mindenki másnak is a lehető legjobb legyen. De ez a cím arról szól, hogy élni csak úgy lehet, ha Isten irgalma beteljesedik rajtunk. És persze nem beképzeltség hozzátenni, ha tényleg igaz, hogy „mert törvényedben gyönyörködöm”.