Gendertéma
egy keresztény nagyapa szemszögéből
Teljesen tipikus családban nőttem fel, ahol a hagyományos nemi szerepek működtek. Magától értetődő és természetes volt számomra, hogy fiú vagyok, fiús játékokat játszom, és már kicsi gyerekkoromtól fogva tetszettek a korombeli lányok. Nővéreimhez pedig udvarlók jártak. Ha egyáltalán elképzeltem a felnőttkort, természetesen gondoltam arra, hogy majd lesz egy lány, akit feleségül veszek.
Abban szocializálódtam ugyan, hogy van „férfimunka”, meg „női munka”, de valahogy ezt soha nem éreztem magamra nézve normatív erejűnek. Mint ahogy a „tipikusan lányos”, vagy „tipikusan fiús” dolgok között sem húzódott éles határ a gondolkodásomban. Az életkoromnak épp megfelelő sztereotip elvárások mantraszerű ismételgetése - „a te korodban a fiúknak haverokkal kell bandázni, futballozni, fára mászni, biciklizni, indiános könyveket olvasni, stb” - talán hozzájárult, hogy viszonylag kora gyerekkoromtól kialakult bennem egy ösztönös ellenállás bármiféle kényszerű uniformizálással vagy konformizmussal szemben. De ettől még a lányokhoz vonzódtam.
Érintőlegesen találkoztam ugyan a homoszexualitás, mint jelenség valóságával, de mindig úgy, mint ami távoli, és engem közvetlenül nem érint. Televíziós személyek, művészek egyikéről-másikáról beszélték, hogy „homokos”. Ha valamely konkrét, általam is ismert ember kapcsán került ez szóba, többnyire pusmogás formájában, olyankor némi együtt érző, szánalommal vegyes viszolygást éreztem irányában, de semmiképpen nem undort vagy megvetést. A hozzá való viszonyulásomon ez nem változtatott. Ténylegesen soha nem beszéltem érintett emberrel erről a témáról.
Hallottam néha olyan történeteket is, hogy egy strand vagy gyógyfürdő zuhanyzójában valaki feltűnően sokáig szappanozza magát, és eközben a többieket lesi. Az ezzel és hasonló jelenségekkel kapcsolatos ellenérzéseket sőt felháborodást magam is osztottam és osztom.
Hozzáállásom nem változott keresztyénként sem. A homoszexualitásnak a hittel való konfrontációja számomra soha nem volt releváns. Egész egyszerűen, ezek nem interferálnak egymással. A hit az hit, a szexuális orientáció pedig egy másik dolog. Rengeteg olyan törvény igényű szövegrész van a Bibliában, amit nemcsak ma nem tekintenek normatív erejűnek, de már magán a Biblián belül is találkozunk azzal a jelenséggel, hogy ami valamikor kiemelkedően és egyedülállóan fontos volt, az mára üres formasággá vált, túlhaladott, vagy új értelmezést kapott.
A téma úgy került mégis a látóterembe, hogy egyre több olyan megnyilatkozással találkoztam keresztyének részéről, miszerint
a homoszexualitás démoni métely, bűn (és/vagy betegség, aberráció), ami az egyház létét, a tiszta hitet veszélyezteti
Ekkor még fogalmam sem volt arról, hogy ez mennyire sok embert érint. Köztük olyanokat is, akiket akár személyesen ismerhettem, de nem tudtam szexuális irányultságuk enyémtől eltérő voltáról.
Ebben a „diskurzus mezőben” fogalmaztam meg néhány évvel ezelőtt tapasztalataim, az Ige tanulmányozása és azon való elmélkedés eredményeként a magam álláspontját, miszerint ez kívül áll illetékességi körünkön, ezért az ítélkezést vagy megbélyegzést nem tartom helyesnek. Magam lepődtem meg legjobban, amikor ez a számomra nagyon egyszerű és kézenfekvő vélekedés engem egyszeriben „jó fej”, „elfogadó”, „haladó szellemű” lelkésszé avatott némelyek szemében. Másokéban viszont „hitetlen”, „liberális”, „hamis tanítóvá” lettem, aki az isteni ige örök igazságához való hűséget felcseréltem a korszellemmel való megalkuvással. Magam részéről egyik billoggal sem azonosulok.
Amióta személyesen ismerek meleg és leszbikus embereket; amióta tudatosult bennem, mennyire jól érzem magam, amikor bevásárolok, mosok, főzök, takarítok, vagy az unokámat hozom-viszem bölcsődébe; amikor látom szeretteim, barátaim, gyülekezeti tagjaim életének alakulását, helytállását vagy bukását – akár nőként, akár férfiként, akár tipikus, akár szélsőséges, akár a korábbi sztereotípiáknak nagyon ellentmondó élethelyzetekben – azóta a „genderkutatás” már nem egy „téma”, „kérdés”, vagy „probléma” számomra, amiről nagyokat lehet vitatkozni, hanem arcokat, neveket, konkrét személyeket, sorsokat is látok. Általánosságban viszont azt gondolom, hogy valódi korlátoltság, alpáriság kellett hozzá, hogy mint tudományos kutatási területet, valami nagyon mondvacsinált és agyon ideologizált ürüggyel megszüntessék a magyar egyetemeken.
Ami a homoszexuális ismerőseimet illeti, hazai viszonyainkat tekintve, többségük hagyományos keresztyén közösségben nem vállalhatja nyíltan identitását. Olyanokat is ismerek, akik éveken át küzdöttek, „reparatív terápiának” alávetve magukat, eredménytelenül. Olyat is, aki bár szerető párkapcsolatban él azonos nemű társával, ugyanakkor még mindig bűntudattal küzd az ismert egyházi állásfoglalások miatt. Olyat is, akit boldog családapaként ismertem meg közel negyven évvel ezelőtt, és nemrég bújt elő nekem homoszexuálisként. És olyat is, akinek felnőtt gyereke sok egyéb ok mellett azért nem tervezi a külföldről való hazatelepülést, mert azonos nemű párjával nevelik gyermeküket, és itt nem látnák biztosítva a jövőjét. Velük és hozzátartozóik kapcsán egyértelműen az elfogadás és önelfogadás segítését tartom feladatomnak. Egyházi és társadalmi közegemben pedig az akár teológiai, akár morális alapon meglévő félelemmel és ellenségességgel szemben próbálok érvelni a magam szerény módján.
Nagyon sokféle „megélési stratégiát” alkalmaznak az LMBTQ emberek. Amikor ezt leírtam, mindjárt ide kívánkozik, hogy mennyire megtévesztő ilyenkor ez a mozaikszó, hiszen nincs egyetlen ember sem, aki egy statisztikailag megalkotott, nehezen körülhatárolható, és sterilen nem is létező „átlaghoz”, vagy „normalitáshoz” képest ne rendelkezne valamilyen tipikusnak, vagy akár különcségnek (queer) bizonyuló kisebb-nagyobb eltéréssel. Ezért általánosságban LMBTQ „szubkultúráról”, vagy „közösségről” csak a nagyon erős elnagyoltság tudatában szabad beszélni.
Legtöbben azok lehetnek, akik rejtőzködve élnek. Legfeljebb közvetlen környezetük, barátaik tudnak, esetleg szomszédaiknak lehetnek sejtéseik arról, hogy miért él valaki egyedül, vagy közös háztartásban egy vele azonos neművel. Nem kevesen lehetnek, akik ellentétes neművel házasságot kötnek a társadalmi elvárásoknak megfelelően. Köztük nem csak olyanok vannak, akik ezt tudatosan és névlegesen, megfontoltan és érdekből teszik, hogy mellette titokban megélhessék vágyaikat, hanem sokan olyanok is, akik a társadalmi elvárásoknak való megfelelés miatt beállnak ugyan a sorba, de önmagukban sem tisztázták szexuális beállítódásukat. Sok álságos, boldogtalan heteroszexuális kirakatházasság közt ezek egyáltalán nem kirívóak. A homoszexualitásukat nyíltan vállalók között is sokan vannak, akik nem tartják szükségesnek, sem helyesnek a jogaikért kiálló aktivizmust.
Legszomorúbb és legtragikusabb mégis azok élete, és ezzel ők ártják legtöbbek sorstársaiknak és a többségi társadalomnak is, akik a homoszexualitást, sőt az egész gender témát negligáló, vagy károsnak és veszélyesnek beállító ideológiák, politikai törekvések harcos képviselőiként vállalnak aktív szerepet – talán ezzel remélvén a „többséginek”, vagy „normálisnak” mondott társadalom általi elfogadottság kieszközölését. Vagy talán azt gondolják, hogy ha beállnak a legharcosabb homofóbok táborába, ezzel a lehető legbiztonságosabb helyen tudnak elrejtőzködni.
Habár nem találkoztam még olyan emberrel, aki homoszexualitásával kibékülni nem tudván, sok lelki küzdelem árán képessé vált a heteroszexuális vonzalomra és párkapcsolatra, de nem érzem feljogosítva magam, hogy látatlanban kétségbe vonjam az erről szóló elbeszéléseket. Ha van is ilyen, nehezen tudom elképzelni, hogy nem csupán a társadalmi nyomás miatt alakul ki valakiben ez az érzelmi, identitásbeli disszonancia. Mindenesetre, ha találkoznék ilyen emberrel, és tőlem kérne segítséget, aminek nullához közelítő esélyt adok, akkor persze próbálnám abban támogatni, hogy megfelelő, valóban avatott szakemberrel dolgozhasson problémáján.
Ezzel kapcsolatban viszont fontosnak tartom megemlíteni, hogy ugyanez az elfogadó támogatás illetné meg azokat is, akik nemi identitásuk tekintetében másféle belső disszonanciával küzdenek, például a transzneműeket. És azokat is, akik az úgymond „többségitől eltérő”, ám számukra komfortos nemi identitásuk, szexuális orientációjuk ellen nem kívánnak küzdeni pusztán azért, mert vannak, akik ezt várnák el tőlük.
Nem utolsó sorban ugyancsak lelki támogatás és tiszteletteljes edukáció illeti – és nem csupán kisebbségi mivoltuk okán – azokat a heteroszexuális, cisznemű, életreszóló és boldog monogám házasságban élő embertársainkat is, akik megtámadva érzik életelveiket. A félreértés elkerülése érdekében sietek tisztázni: tudatában vagyok, hogy többségben vannak a heteroszexuális monogám házasságban élők, de közöttük is kisebbséget alkotnak azok, akik egy teljes életet boldogságban le is élnek. Eme kisebbségen belül sem lehetnek elsöprő többségben, akik megtámadva érzik életelveiket. Jómagam például csaknem két évtizedig éltem boldog házasságban, és előbb tudtam volna elképzelni, hogy egy nap arra ébredek, lány vagyok, mint azt, hogy valaha is elválunk. Ez utóbbi mégis bekövetkezett. Homoszexuális befolyásolástól azonban sosem jutott eszembe félteni sem a házasságomat, sem a gyerekeimet. Ha mégis lennének, akiket ilyesfajta érzések kínoznak, számukra is könnyen belátható, hogy félelmük alaptalan, hiszen a környezetünkben eddig is ott élő, a többségitől – vagy inkább hagyományosnak mondottól – különféle módokon „eltérő” szerep-identitású, vagy szexuális orientációjú emberek ahogy eddig nem, úgy ezután sem jelentenek veszélyt a kinek-kinek saját beállítódása és értékrendje szerinti életfolytatásra.
Pusztán az a tény még nem jelent veszélyt a heteroszexuális emberekre és gyermekeikre, hogy a korábbi évszázadok megszokott gyakorlatától eltérően bizonyos emberek már nem csupán és nem kizárólag gúny tárgyaiként, vicctémákként, alkalmi cirkuszi látványosságokként, „csudabogarakként”, „család szégyeneként”, máglyával, kémiai kasztrálással és börtönnel fenyegetett bűnözőkként, vagy öngyilkossági statisztikák névtelen számadataiként, de nem is a csupán nekik kijáró kiváltságként „másságukat” a többség hallgatólagos tűrése, támogatása vagy egyenesen távolságtartó tisztelete mellett megélő művészekként, politikai vagy egyházi főméltóságokként vannak jelen köztünk.
Csupán annyi történt, hogy a hús-vér valójában – sarki fűszeresként, lángossütőként, orvosként, postásként, szerelőként, tanárként, fodrászként, rokonként, barátként, iskolatársként, kollégaként, stb – köztünk élő „furák” egyike-másika, a korábban magától értetődőnek számító, és a magafajtával szemben minimálisan elvárt rejtőzködés, álcázás, szemérmes kussolás, kisebbrendűségi tudat és szégyenkezés helyett azzal az igénnyel áll elő, hogy őt is teljes értékű, normális embernek tartsák a többiek. Ezt elfogadni vagy akár megérteni azért nem igényel emberfeletti erőfeszítést.
Annak ismeretében viszont, hogy még a legszélsőségesebb álcákat öltő és kifelé a saját hajlamát kárhoztató személyekről is jól tudja a környezetük az igazságot, teljességgel érthetetlen is. Ez ugyanis explicitté teszi azt a kimondani is ijesztő „értékrendet”, miszerint
hazudni, alakoskodni, titokban elkövetni megvetendő dolgokat rendjén való, míg a tisztesség és az elfogadás problematikus
Érdemes ezért feltenni a kérdést a magukat többségiként, vagy normálisként identifikáló embereknek – nekünk mindnyájunknak – hogy milyen elfogadottságot várunk el másoktól önmagunk irányában, és hogy ez az elvárás biztosan minden esetben, életünk minden szegmensét illetően magától értetődő és természetes-e.
