Bizony, bizony, mondom nektek, hogy amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. (Jn 16, 23b)

Tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért. (1 Tim 2, 1)

                                   kép forrása: https://meszarosmarton.files.wordpress.com/2013/03

Az „oratio oecumenica”, magyarul „egyetemes könyörgés” szerves része az evangélikus istentiszteleti liturgiának. A befejező, oltár előtti szolgálat keretében történik. Néha sajnos elhanyagoljuk, és ha valamin, akkor ezen a részen szoktunk időt megtakarítani.

Még a rádiós és televíziós istentiszteletek közvetítésekor is azt az útba igazítást kapják a lelkészek, hogy ha egy kicsit megcsúsznának az idővel, akkor maradjon „csak” a Miatyánk.

Természetesen nincs is ezzel semmi baj, hiszen maga Jézus tanított minket arra, hogy ne szaporítsuk a szót, mint a pogányok, akik azt hiszik, hogy bőbeszédűségükért hallgattatnak meg.

Mégis, tudjuk, tapasztaljuk, hogy nagyon sok olyan téma van, ami könyörgésre indít. Elég ha az elhunytakra emlékező imádságokra gondolunk, ami mindenki számára nagyon fontos szokott lenni. Külön gyertyákat és csillárt gyújtunk ilyenkor.

Márpedig ha az elhunytakra emlékezve ilyen tiszteletteljes gesztusokat teszünk, mennyivel inkább szükséges lenne ez az élőkért elmondott imák kapcsán.

Luther, a Miatyánk szövegének magyarázatánál a Kis- és Nagy-kátéjában egyaránt a „mindennapi kenyérhez” sorolja a jó kormányzatot. Márpedig neki aztán volt dolga jó és rossz kormányzattal is. Abban a kivételezett helyzetben volt, hogy míg Ötödik Károly, a Luther korai leveleiben „legkeresztyénibbnek és győzhetetlennek” titulált császár, ha tehette volna máglyára küldi őt, addig annak nagybátyja, a tartományi fejedelem, Bölcs Frigyes, akit Luther bátran kritizált ereklyegyűjteménye miatt, pártját fogta, és még csellel is óvta az életét, amikor elraboltatta és Wartburg várába vitette, ahol aztán csendes magányában lefordíthatta anyanyelvére az Újszövetséget.

Pál apostolnak nem volt túl nagy szerencséje a világi hatalmasságokkal. Többször került összetűzésbe városi elöljárókkal, és azzal sem feltétlenül járt jól, hogy élve római polgárjogával, magához a császárhoz fellebbezett, amikor egykori hitsorsosai megvádolták és a fejét követelték.

Mindenképpen fontos és helyes tehát imádkozni azért a világért, amelyben élünk, és amely ha átmenetileg is, de mégis csak az otthonunk földi vándorlásunk idején. Imádkozni az erőkért és hatalmasságokért, akár csak a jó időjárásért vagy a mindennapi kenyérért. És ebben az „egyetemes” könyörgésben aztán valóban mindennek helye van.

Meglódíthatjuk fantáziánkat, és a közeli hozzátartozóink sorsa, egészsége, jóléte és jól léte mellett a távoli és ismeretlen emberek és teremtmény testvérek hogylétére is gondolhatunk. Ma ez időszerűbb, mint valaha. Hiszen az internet és a televízió világában egy pillanat alatt jutnak el hozzánk a hírek a világ minden tájáról. Jók és rosszak egyaránt.

Gondoljunk csak bele: ha minden ember megtérne Istenhez, és az ő akaratát cselekedné, nem lenne többé háború, sem viszály, versengés és ellenségeskedés. Habár ez nem is olyan biztos, hiszen épp a nagy karizmatikus ajándékokkal büszkélkedő korinthusi gyülekezetben voltak a legnagyobb pártoskodások és komoly nézeteltérések.

Szükségünk van tehát kellő szerénységre is, hogy ne egymás ellenében, hanem egymásért tudjunk fáradozni és munkálkodni. Ha mindezeket végig gondoljuk, akkor az már nem is olyan kevés. Ne szégyelljünk tehát jót kérni az Atyától! Sőt, akár ellenségeink számára is!

Ismerjük azonban a szkeptikus példatörténetet, amely szerint az egyik ember esőért, a másik meg napsütésért imádkozik. Ugyan melyiket hallgatja meg vajon a Mindenható?

A képen két pápa. Egy hivatalban lévő és egy emeritus. Személyeik rendesen megosztják az egyházat, és nem csak a római katolikust. Van, aki Benedekre esküszik, mert szerinte ő képviseli a hagyományokat a minden rendet felrúgó szabadossággal szemben. És van, aki egyértelműen leteszi a garast Ferenc mellett, mondván, végre, több mint fél évszázad után a Második Vatikáni Zsinat tanítása, ha nagyon óvatosan is, de kezd érvényesülni, és lassú léptekkel bár, de elindultunk előre a középkorból.

Pál arra biztat, hogy imádkozzunk minden világi rendért, királyokért, fejedelmekért. Ma még a formálisan monarchiaként működő államokban – mint például az Egyesült Királyság, vagy az Észak-Európai országok egy része is – demokratikus vezetés van, és meghatározott időközönként szavaznak a polgárok – és nem alattvalók – arról, hogy kikre bízzák a következő ciklusban a törvényhozást, az ország irányítását.

Ha Pál ma írná a levelét, valószínűleg király helyett miniszterelnököt írna. És bizonyára nem felejtené el, hogy minden ország parlamentje sokszínű, és néha alig-alig van különbség egyik vagy másik politikai párt támogatottsága között. Az Egyesült Államokban ez már több évtizedes hagyomány, hogy létezik a két nagy váltópárt, és néha nagyon esetleges, hogy melyikük jelöltje lesz a befutó.

A fékek, ellensúlyok és korlátok rendszere pedig biztosítja, hogy senki ne betonozhassa be a hivatali megbízatását, és ne alakíthassa át középkori, vagy ókori mintára hatalommá. Bárki nyeri is a választást, a legfontosabb kérdésekben a már kialakult konszenzus a döntő. Lehet ugyan nagy marhaságokat mondani és tenni, ami persze nem válik senki dicsőségére, és lehet próbálkozni a még meglévő társadalmi igazságtalanságok felszámolásával is, ami sajnos a súlyos gazdasági érdekek miatt nem mindig sikerül, de a „nagy hajó” azért halad a maga útján. Persze ezzel kapcsolatban is felvetődnek újra és újra kérdések. Ma egyre több.

A képen két pápai ruhába öltözött ember egymás mellett térdel és imádkozik. Mi járhat a fejükben? És ami nem mellékes, vajon az Örökkévaló Isten hogyan látja őket? Sőt, inkább az kellene a kérdésünk legyen, hogy neki mi a szándéka velük és velünk? Milyen döntésekkel okozzuk egymás és önmagunk számára a lehető legkevesebb bajt? Mit kérjünk? Esőt, vagy napsütést?

Hogyan imádkozzunk például a „feljebbvalókért”? Óvja meg és tegye eredményessé őket az Isten? Szégyenüljenek meg az őket kritizálók? Vagy éppenséggel adjon nekik végre józan észt az Úr, hogy felismerjék, mennyire tévúton járnak? És az sem mindegy, hogy kit tekintünk „feljebbvalóknak”! Csak az épp hivatalban lévő kormányt, vagy mindenkit, akit az állampolgárok megbíztak azzal, hogy képviseljék őket és érdekeiket?

És egyáltalán: nevezhetjük-e még „feljebbvalóknak” a mostani tisztségviselőket? Vagy sokkal inkább azt kellene tudatosítani magunkban és még inkább bennük is, hogy amióta képviseleti demokrácia van, azóta mi vagyunk a főnökök? Mi lenne, ha hajbókolás helyett inkább arra kérnénk, vagy egyenesen köteleznénk őket, hogy veszekedés és egymásra mutogatás helyett ők imádkozzanak értünk?

Ha két egymással homlokegyenest ellentétes nézetet képviselő pápának ez megy, akkor miért ne mehetne a mi vezetőinknek is? Még ha fura arcot vágnának is hozzá néha.